Viviana

Kissé feszélyezve éreztem magam, ahogy ott álltam Nathaniellel szemben. És fura érzés volt. Körülbelül ötven éve lehetett – már amennyit élve töltöttünk -, hogy zavarban voltam előtte. Előtte, akivel megszámolni sem tudom hány évig voltam együtt, akit olyan forrón szerettem és, akiért aztán szánt szándékkal dobtam el önön életemet.

Aztán most kidobtam. Ez elég… vicces. Rendben, annyira nem az. Inkább siralmas. Néha elgondolkodtam rajta, hogy gyáva vagyok. De aztán kivertem a fejemből ezt a gondolatot. Nem vagyok az, inkább… önző. Annyit, de annyit szenvedtem mellette az évek során. Rengetegszer éreztem magam értéktelen rongydarabnak, akinek semmi hasznát nem veszik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mindez mellett hihetetlenül boldog voltam vele. Kár, hogy nem tudom a pozitívumokat nézni.

Nem akarok még egyszer annyi szörnyűséget átélni a szeszélyei miatt, mint a legutóbb.  Elegem volt. Túl sok mindent kéne elviselnem, és valahogy nem tűnik vonzónak az egész. Főleg, hogy már a gyerekeim sincsenek velem. Pedig ők… azt hiszem ők ketten voltak a legjobb dolog, ami velem történt. De már nagyon messze vannak…  Azonban nem bírtam ki, hogy ne keressek vissza a családfára. Chasenek, annak ellenére, hogy azt monda esze ágában sincs lekötni magát, a kicsi lánya mellett még egy fia is született, Lorának pedig, két fia. Az ükunokáink pedig még mindig itt vannak valahol. És már látom előre, hogy nem fogom kibírni, hogy ne látogassam meg őket. Annyira kíváncsi vagyok! Tudni akarom, hogy milyenek, hogy, hogy néznek, hogyan viselkednek, hol laknak. Mindenre!

De jelen pillanatba a mostani problémámat kéne megoldanom: Natet.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy az arcomra kényszerítsek egy derűs mosolyt és megszólaljak.

 - Szia. – mondtam. Ennyi tellett tőlem, amikor arcaink veszélyes közelségbe kerültek. Tudtam, hogy direkt csinálja. Miért nem képes feladni végre? Részletesen elmagyaráztam neki, hogy jobb lesz nekünk külön, ha kaptunk egy második esélyt. De láthatólag ez őt nem érdekli.

Megköszörültem a torkom, majd hátrébb léptem még mindig elnézően mosolyogva. Kivételesen örültem neki, hogy részeg. Ilyenkor sokkal egyszerűbb ellenállni neki, mert bűzlik az alkoholtól.

 - Nem, nem hozzád. Az egyik… barátommal volt találkozóm.

Nate

Oh, nem tudtam, hogy ittas állapotban, az embernek, vagy vámpírnak vagy mi a franc vagyok, ilyen gyorsan teljesül minden kívánsága. 

Még egyszer utoljára végig húztam a szívószál lekerekített végét az "M" betűn, majd elnéztem jobbra, amerről egy igencsak ismerős hang ütötte meg a fülemet. A kocsma sörtől, whiskytől és dohánytól átitatott levegőjét, most valami egészen más illat váltotta fel. Ezt a kellemes, édeskés vanília illatot ezer közül is felismertem volna. Nem lehetett valóságos, hogy Viviana valóban ott állt mögöttem, és az én nevemet ejtette ki kívánatos ajkain. Szánalmas volt, hogy mikre nem képes az agyam. Hitetlenkedve nevettem fel, majd játékosan arcomat oldalra hajtottam, és egy apró puszit leheltem az odaképzelt kézfejre, ami túl puha volt és túl Viviana illatú. Akkor sem hiszem, hogy ő még megkeresne. Baromság, az se izgatná, ha éppen most vágnám le a lábaimat, hogy az éjszaka újakat növesszek. Vagy más testrészemet... 

Most pedig ki kell derítenem, hogy valóban csak képzelődöm-e, vagy valóban itt van Viv. Elhomályosult tekintetemet a lányra emeltem, kezemet pedig szinte hozzá sem érintve bőréhez végig húztam törékeny arcélén. Érintésem azonban egy pillanat alatt váltott kapkodóvá, és szinte éreztem, ahogy a kezeim közé vont lány szíve egy elszalasztott dobbanás után már egy másodperc alatt a dupláját veri. 

- Niel - haraptam rá alsó ajkamra, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Eszemágában nem volt megcsókolni, sőt, még túl mohón érintéseimmel sem akartam falni testét. Keresztnevét pedig nem azért nem használtam, mert elfelejtettem, dehogy. Szánt szándékkal mondtam leánykori családnevét. Az a sok pletykaújság, amit a napokban elolvastam ez miatt a barnahajú nőszemély miatt, mind azt ajánlotta, hogy tegyek úgy, mintha észre se venném jelenlétét, vagy csak apró gesztusokat tegyek felé. Hát én a másodikat választottam.

- Mit keresel itt? Másra vártam - mondtam gőgösen, majd mentettem a menthetőt és a sót egyszerűen lefújtam a pultról. 

- Te sem hozzám jöttél igaz? - kérdeztem halkan. Miközben beszéltem ajkaink össze-össze értek. Pillantásom szája és szemei között kapkodtam, de még mielőtt elkaphatott volna a hév, eltoltam magamtól. Szóval még is itt van. Ő.

Viv

Egy szál fehérneműben, elégedetlenül álltam a tükör előtt. Jobbra fordultam, aztán balra, aztán megnéztem magamat hátulról, végül megint szembe fordultam tükörképemmel. Ez megy már vagy tíz perce. Ez röhejes. Hisztérikusan dobbantottam egyet a lábammal. Ezt nem tudom elhinni!

 - Mi a baj kicsim? – karolta át a derekam valaki, aki igencsak híján volt a ruhának.

 - Ez! Ez itt a baj! – böktem rá a melltartómra. – Annyira… kicsik! – fakadtam ki dühödten. Most komolyan. Összementek a melleim. Nem, ez így nem igaz. Még nem akkorák, mint kellenének. Te jézusom, ez még rosszabb! Wááá, 19 éves koromban voltam először megelégedve a méreteimmel, most meg MEGINT itt állok kis csitriként, szúnyogcsípésekkel a csodás melleim helyén! Ezen még a push-up is nehézkesen segít!

 - Nincs velük semmi baj… - susogta a fülembe a mögöttem álló, miközben ujjai a melltartókapocs felé vándoroltak. Ingerülten löktem arrébb a kezét, majd trappoltam vissza a meglehetősen zilált ágyhoz. Felkaptam a széléről a még mindig helyén álló srác ruháit és odadobáltam neki őket, miközben én is magamra rángattam a sajátjaimat.

Még akkor is azon sokkhatás alatt voltam, hogy visszanőietlenedtem – jó szó mi? – mikor már a „D” betűs fiúka kezét fogva trappoltam le a lépcsőről. Hát őt… őt a könyvtárban fogtam. Egész cuki. És népszerű. Na meg lefoglal, így nincs időm a lelkiismeretemmel beszélgetni Nate miatt.

Mikor körbenéztem a Három Seprűben és felismertem a lépcsővel szemben ülőt, úgy engedtem el a mellettem álló kezét, mintha csak parázs lett volna. Remélem elég gyors voltam. Próbáltam észrevétlenül lépni Nate mögé, aki épp valamit nagyon alkotott. Méghozzá a nevemet. Ohh, a francba…

 - Nate… - érintettem meg a vállát. Részeg volt. Nagyon. Éreztem a szagán és a ködös tekintetén.

Outfit

Nate

- Engem mióta dobnak? Hikk... Mióta dönt úgy egy nő, hogy nem tudja elviselni a velem járó zűrzavart? Hikk... Velem nem is jár zűrzavar a rohadt életbe már! - üvöltöttem kikelve magamból, és a kezem ügyében lévő vastagfalú üvegpoharat erővel neki vágtam a legközelebbi téglával mintázott, üres falszakasznak. Második otthonommá vált ez az aprócska kocsma, ugyanis lassan egy hete itt kezdem a napjaimat, és este kilenckor itt is fejezem be. Talán borzalmasan hangzik a dolog, de aki tisztában van az előzményekkel és az érzéseimmel, máris megért. Pontosan ezért nem lettem még kirakva innen, mert a főnök itt ül tőlem körülbelül egy karnyújtásnyira, na jó van az kettő is, hiszen egy nő őt is lapátra tette, mert nem volt elég nagy a micsodája. Tényleg, én ezt még soha nem kérdeztem meg Vivianatól. Lehet engem is azért hagyott el, mert nem tudtam kellőképpen kielégíteni? Pedig rám odalent még nem volt panasz. De lehet az évek engem is megcsonkítanak vasfogaikkal. Áh, nem kizárt. Viviana mindig is az a fajta nő volt, akit eszméletvesztésig lehetett szeretni, szószerint értendő eme kijelentésem. És valószínűleg nem kis részem volt abban, hogy sokszor ájultan feküdt mellettem az összegyűrt lepedőkön. 

Milyen problémákat okozhattam én neki, ami miatt nem bírná ezt még egyszer elviselni? Fogalmam nincs. Megmondtam neki, hogy nem akarok gyereket, nem fogom kényszeríteni, hogy szüljön nekem kölköket. Nem is tudta, hogy néha nem halálfaló gyűlésen voltam, az meg a másik, hogy most valószínűleg már nem mennék vissza gyilkolászni. Erre most Viviana elhagy, mert neki más pasi kell. Hát ne kelljen neki más pasi. Én lehetek az egyetlen férfi az életében. Csak tudnám, mit tegyek vele, hogy ezt ő is így lássa, hiszen egy hete azt sem tudom mit művel. Ki tudja nem-e állt le valami suhanccal, aki ebben a pillanatban okoz fájdalmat neki?! Én soha nem bántottam, na jó, ez azért túlzás, de csak addig voltam erőszakos, ameddig ő azt élvezte. És én tudom, hogy mindig élvezte... Hikk, már gondolatban is csuklok. Nem jó ez így, az alkohol elvizesíti a gondolataimat. 

Miután lenyugodtam visszakönyököltem a pultra és kiszórtam magam elé egy nagy adag sót, majd egy csíkos szívószál segítségével egy nevet kezdtem írni a fehér kristály tömegve: "VIVIM"

Nate

Azt hiszem jobb lesz, ha most inkább csendben maradok. Ugyis nekem van igazam. A lánya. Miért ne beszélhetett volna a fejével? Én megértem, hogy Lora egy kicsit hasonlított a nagyanyjaira, de annyira csak nem lehetett önfejű, hogy a saját anyját visszautasítsa. Nem számít, ez már régen volt. Most csak rá kell koncentrálnom. Hiszen, most neki bármennyire is nem tetszik, nincsenek itt a gyerekeink. Nem kell félre érteni. Nagyon szerettem Lorát és Chase-t is, de én soha nem voltam képes felnőni. Ugyan olyan gyerekes maradtam miután megszülettek. Ütnivaló apa vagyok. Éppen ezért, most hogy ismét élek és virulok, nem követek el olyan oltári nagy hibát, mint hogy teherbe ejtem Vivianat. Csak mi ketten leszünk. Örökké, egymásnak. 

Biccentettem Destinynek, hogy menjen ki, majd zsebredugtam kezeimet és hátamat hanyagul egy üres falszakasznak vetettem. Értetlenül ráncoltam össze szemöldökömet, ahogy idegesen járkálni kezdett a szoba közepén. A gondolkodás veszélyes dolog, főleg egy nő számára. De azért imádom, hogy ilyen bátor. 

- Halljuk, mire jutottál. Csak gyere már ide, annyira régen ölelhettelek magamhoz - suttogtam neki rekedtes hangon, majd derekát átölelve magamhoz húztam és két karommal átfontam felsőtestét. Imádtam a parfümét, amit még ennyi évszázad után is éreztem testén. Ajkamat nyakára tapasztottam és apró csókokkal halmoztam el puha bőrét. 

- Értem már miért akartál kettesben maradni velem - húztam kaján mosolyra ajkaimat, majd szembe fordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek. - Rossz kislány vagy... - mondtam csendesen, majd az ágyfelé hátráltam vele.  

Viviana

 - Tudod drágám, nem hinném, hogy még egyszer feláldoznám magam miattad. Még eg csomó mindent megtehettem volna… még Reina is túlélt. Bár már akkor is hisztirohamjai voltak ha belenézett  a tükörbe és naponta rohangászott Darrenhez vámpírvérért. Lehet, hogy nekem is azt kellett volna tennem… - ráncoltam össze elgondolkodva a szemöldököm. Ha követtem volna anyám példáját, esetleg kértem volna egy kis szívességet Darrentől vagy Damontól, akkor most nem itt tartanák.

 - Hát… lánya lett. Azt nem tudom, hogy lettek e még a picinek testvérei. De Chase annyira édes volt, mikor meglátta. Először nem akarta megfogni, mert félt, hogy leejti. – mosolyodtam el, de vidámságom nem tartott sokáig.

 - Te is nagyon jól tudod, hogy a mocskos halálfalóid soha nem hallgattak rám. Azután pedig, hogy téged megöltek, én következtem volna. De aztán meggondolták magukat, hiszen ha megölnek, akkor Lorát nem tudták volna maguk közé venni. Chaset pedig nem hibáztathatod. Tudod neki volt némi felelősségérzete és nem akarta veszélybe sodorni a családját!- sziszegtem dühösen. Nem varrhatja az egészet a nyakamba! És főleg nem a fiaméba! Hiszen ő nem tehetett semmiről.  Alsó ajkaimat fogaim közé harapva húzódtam távolabb Natetől. Senki nem szeretné azt érezni, amit én akkor ott. Jobban fájt, hogy Lora képes volt belépni a halálfalók közé azután, amit az apjával tettek, mint a cruciatus. És tudom, hogy ha most előröl kezdenénk, minden megismétlődne. Annyi fájdalmat, amit átéltem addig, amíg Natel voltam, nem hiszem, hogy még egyszer el tudnám viselni. Hihetetlenül szerettem… szeretem, de nem akarok, még többet szenvedni.

Fel sem tűnt, hogy a vámpír azt magyarázza, hogy nem sok változott a 200 év alatt az egész iskolában, a tanárokat és a diákokat kivéve.

 - Destiny, megkérhetlek, hogy hagyj egyedül bennünket pár percre? – pillantottam fel komolyan. Pár másodpercig elgondolkodva bámult rám, aztán bólintott és kilépett a szobából. Én lassan felálltam az ágyról, majd kezemet tördelve sétálgatni kezdtem a szoba közepén.

 - Nézd… gondolkodtam. Mindenről. Kettőnkről… - kezdtem idegesen.

Nathaniel

- Lányok, ketten is elfértek itt nem? De ha még sem, akkor osztozkodhatunk. Valaki alhat velem - küldtem a két lány felé egy lehengerlő mosolyt, de láthatóan egyiküket sem hatotta meg különös képpen, ugyanis marták tovább egymást. 

- Na halljuk - mosolyodtam el kedvesen, majd kitűrtem egy tincset Vivi arcából és miközben mesélni kezdett végig száját néztem. - Én is így gondoltam - kacsintottam a lányra, majd végig húztam ujjamat lapos hasán, ahol a heg éktelenkedett. A szülés után, valahogy nem volt ennyire vékony. De úgy is imádtam. - Azért ez dukált. Nem is tudom mit csinálok, ha most kiderült volna, hogy miután megöltek te még egy másik férfi kezei közé veted magadat. Szerintem időutaztunk volna, és még a feját is leszedtem volna annak, aki akár csak egy kacér pillantást is vetett rád - morogtam, miközben összefontam magam előtt karjaimat. Szerintem a birtoklási vágyamból, soha nem fogok kinőni. 

- Chase-nek született gyereke? - hököltem vissza, de mikor elképzeltem fiamat egy kisbabával kezében, arcomra büszke mosoly csúszott. - És lánya vagy fia született? Nagyon remélem, valaki tovább vitte a Hemsworth nevet - húztam ki magam elégedetten, ahogy azonban Viviana tovább folytatta a szám is nyitva maradt.

- Most az utolsó mondatot előről... - akadt el a lélegzetem, és erősen megmarkoltam a méregzöld selyem ágyneműt. - Lora, nem volt soha, Halálfalónak való. És mi az, hogy nem tehettél semmit Viviana? Hagytad, hogy a lányomból kegyetlen gyilkost csináljanak? Chase-nek kellett volna átvennie a Halálfalók vezetését. Ezt neki is elmondtam, még évekkel azelőtt, hogy meghaltam. Erre komolyan Lorát, hagyták, hogy öldököljön? A rohadt életbe Viviana, a lányod, egy légynek sem tudott ártani... - járkáltam idegesen fel-alá és halántékomat masszíroztam két ujjammal. - Na jó, szépen lenyugszom, végülis. Már nincsenek gyerekeink ugye? És most csak magunkkal kell törődni. És holnaptól iskola. Ha iskola, akkor tanulás, kviddics. Destiny, mesélhetnél nekünk, történt-e valami változás az iskola rendszerében az utóbbi néhány évszázadban - szóltam a lánynak, majd én is visszültem az ágyra.