Egy szál fehérneműben, elégedetlenül álltam a tükör előtt. Jobbra fordultam, aztán balra, aztán megnéztem magamat hátulról, végül megint szembe fordultam tükörképemmel. Ez megy már vagy tíz perce. Ez röhejes. Hisztérikusan dobbantottam egyet a lábammal. Ezt nem tudom elhinni!
- Mi a baj kicsim? – karolta át a derekam valaki, aki igencsak híján volt a ruhának.
- Ez! Ez itt a baj! – böktem rá a melltartómra. – Annyira… kicsik! – fakadtam ki dühödten. Most komolyan. Összementek a melleim. Nem, ez így nem igaz. Még nem akkorák, mint kellenének. Te jézusom, ez még rosszabb! Wááá, 19 éves koromban voltam először megelégedve a méreteimmel, most meg MEGINT itt állok kis csitriként, szúnyogcsípésekkel a csodás melleim helyén! Ezen még a push-up is nehézkesen segít!
- Nincs velük semmi baj… - susogta a fülembe a mögöttem álló, miközben ujjai a melltartókapocs felé vándoroltak. Ingerülten löktem arrébb a kezét, majd trappoltam vissza a meglehetősen zilált ágyhoz. Felkaptam a széléről a még mindig helyén álló srác ruháit és odadobáltam neki őket, miközben én is magamra rángattam a sajátjaimat.
Még akkor is azon sokkhatás alatt voltam, hogy visszanőietlenedtem – jó szó mi? – mikor már a „D” betűs fiúka kezét fogva trappoltam le a lépcsőről. Hát őt… őt a könyvtárban fogtam. Egész cuki. És népszerű. Na meg lefoglal, így nincs időm a lelkiismeretemmel beszélgetni Nate miatt.
Mikor körbenéztem a Három Seprűben és felismertem a lépcsővel szemben ülőt, úgy engedtem el a mellettem álló kezét, mintha csak parázs lett volna. Remélem elég gyors voltam. Próbáltam észrevétlenül lépni Nate mögé, aki épp valamit nagyon alkotott. Méghozzá a nevemet. Ohh, a francba…
- Nate… - érintettem meg a vállát. Részeg volt. Nagyon. Éreztem a szagán és a ködös tekintetén.
Outfit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése