Destiny

Mit vegyen fel az ember, jelen esetben vámpír, ha arra készül, hogy megölesse magát a saját édes apukájával? Nos, ez egy rendkívül jó kérdés, amire perceken belül tudok választ adni.

Ahhoz képest, hogy biztos vagyok benne: Damon nem kevesebb, mint egy órát fog velem ordibálni, tökre nyugodt vagyok. Tegnap addig idegeskedtem, míg végül elaludtam. Most meg már komikusnak tartom a helyzetet. Ha túlélem, egyszer biztos jót fogok röhögni rajta.

Mikor hallottam, hogy valaki belép a szobámba még mindig egy szál fehérneműben álltam a szekrény előtt. Egy unott pillantást vetettem a belépőre, aztán figyelmemet ismét a ruhákra irányítottam. Normál esetben egy rémült sikkantás kíséretében rántottam volna maga elé valamit, hogy eltakarjon. De egyáltalán nem éreztem magam zavarban. Na, majd holnap…

 - Először is: Nem érdekel, mit mondasz, megyünk és szépen kitálalunk apámnak. Jelen pillanatban a te testi épséged valahogy nem tud érdekelni, annál inkább a sajátom. Másodszor pedig: Nem fogom Darrent fárasztani a társaságoddal. – magyaráztam neki, miközben épp tükörképemet mustráltam, amivel valljuk be: nem voltam kibékülve.  Nem vagyok kövér, sőt, elég vékonynak mondható vagyok, de az biztos, hogy nincs olyan eszméletlen alakom, mint anyámnak. Gesztenyebarna a hajam, amit speciel utálok. Lehet, hogy ugyanolyan szemem van, mint anyámnak, de nem ragyog olyan tündöklően. A bőröm hófehér és hibátlan, mégsem olyan selymes, mint Hopenak vagy Harmonynak. Elvileg egy nő akkor szép, ha kellőn nagy ajkai vannak. Hát az én szám éppenséggel tök vékony és pici. Mármint látványra.  Az egyetlen, amire büszke vagyok az az, hogy tisztavérű vámpírnak születtem. De ennyi. Hihetetlen, hogy ennyi tökéletes külsejű ember van a családomban én mégis ennyire félresikerültem. Rosszkedvűen csaptam be a szekrény ajtaját, amire a tükör is volt szerelve és fordultam Nate felé. Morcosan pillantottam a kezére, amivel az enyémet fogta, majd kirántottam a sajátomat és felkaptam a ruhadarabokat , amiket az ágyra hajítottam.

 - Gyönyörű…pff… nagyon… - horkantottam fel cseppet sem nőiesen. Na, ez a másik. Tökéletesen nőietlen vagyok. Kiarától mindenki eldobja az agyát, ha nevetgélni kezd. Zoeról meg aztán ne is beszéljünk. Még a 12 éves húgaim is tudnak úgy csicseregni, hogy a férfiak elismerően hümmögjenek.

 - Egyébként meg fogalmam sincs, miről beszélsz. Komolyan azt hiszed, hogy egy olyan házban, ami tele van vámpírokkal, hagynák kárba veszni a fincsi véredet? – húztam gonosz vigyorra ajkaimat, miközben felrángattam magamra a farmert.

Nathaniel

- Most így kipihenve átgondoltam a dolgokat - magyaráztam Destiny-nek és közben hajamat állítgattam a tükörben. Nem vagyok az az ijedős fajta, de láttam én már olyan apákat, akiknek az elég volt, hogy küldtem egy sármos mosolyt a kicsi lányuk felé. Különben is. Nem tehetek arról, hogy élek. Megint. Igaz, hogy nagyon örülök neki, de nem könyörögtem életért. Nem engem kell kérdőre vonni. Komótos léptekkel visszasétáltam a szobába, majd az ajtófélfának támaszkodva az öltözködő lányt kezdtem figyelni. Apuci pici lánya. Hát, már egyáltalán nem látszik olyan kis védtelennek és esetlennek, mint azok a lányok, akik még apjuk kezét fogva sétálnak az utcákon, nehogy valaki bánthassa őket. De ennek a csajnak a külseje megkövetelte, hogy az ember fejében, perverz fantáziájának szüleményei, megkárosítsák józan ítélőképességét. Pedig feleslegesen képzeltem már el Destinyt mindenféle pozícióban magam alatt, ugyanis rokonok vagyunk. Valamilyen szinten. 
- Szóval - köszörültem meg ismételten torkomat. - Lehet, hogy nem lenne olyan jó ötlet Damonnak elújságolni, hogy visszatértem. Azok alapján, amiket meséltél, hidegvérrel gyilkolna meg, majd küldene vissza a múltba. És mint azt már oly annyiszor elmagyaráztam, semmi kedvem nincs visszatérni a síromba. Már csak tíz nap van, amíg elkezdődik a Roxfort. Utána nem fogok nálatok vendégeskedni. De addig nem akarom, hogy valaki, jelenesetben kedves apád, keresztbe húzza a számításaimat - magyaráztam Destinynek, egyre vehemensebben, ugyanis nem látszott túl sok megértés arcán. - Szépen megvárjuk, míg Damon lelép vámpíroskodni. Aztán te hazamész, kitalálsz valami tökéletes hazugságot, hogy miért is nem találtak szeretett húgaid az ágyacskádban, aztán ide visszajössz értem. De semmi esetre sem számolsz be Kiarának sem arról, hogy itt vagyok. Meg se említed, hogy találkoztál velem. Tényleg nem akarok visszamenni - lépdeltem közelebb hozzá és lebiggyesztettem ajkaimat. 
- És gondolj bele. Ha megölnének, a nappalitok közepén, valakinek a véremet is fel kellene takarítania a márványpadlóról. Bármiben lefogadom, hogy te lennél az, akinek büntetésképpen egy undormányos ronggyal a kezében fel kellene sikálnia a padlót. - Kezét enyémbe fogtam, majd hüvelykujjammal végig simítottam néhányszor selymes, hófehér bőrén. - Kár lenne a gyönyörű kacsodért - húztam sexy vigyorra számat, majd nyomtam egy apró csókot kézfejére. Csak sikerült meggyőznöm...

Destiny

 - Inkább úgy mondanám, hogy eszébe jutott, hogy a válás sokkal kulturáltabb, mint kurvát játszani. – mosolygott még mindig Darren. Én ilyen idegeket akarok! De nincs! Miért nincs?!

 - Befejeznétek? Köszönöm! – álltam fel a kanapéról, majd letettem az üveget az egyik kisasztalra.

 - Te – fordultam Darrenhez – nagyon jól tudod, hogy nagyon utálom, ha a jelenlétemben szapulod Zoet, még ha meg is érdemli. És te… - pillantottam az idióta felé, akit feltámasztottam. – mi lenne ha végre moderálnád magad és felfognád, hogy csak egy egyszerű, gyenge, hasznavehetetlen halandó vagy?! – kiabáltam. Mondom én, hogy cseppet gyenge idegzetű vagyok. Segáz…

Természetesen Darren tovább vigyorgott, felállt, azt asztalától és odalépett a könyvespolchoz.

 - Valószínűleg, ha Abigail könyvében nem volt más megoldás, akkor csak az az egy maradt. – mondta. – Vagyis nem tudok segíteni.

 - Már én is rájöttem, hogy nem tudom máshogy visszaküldeni. A segítségnél igazából arra gondoltam, hogy… segíthetnél elmondani apámnak? – előhalásztam a legmeggyőzőbb vigyoromat, amit még anyámtól lestem el, majd hatalmasakat pislogva bámultam Darrenre.

 - Nem. – Istenem, ezt a lehangoló választ! Mi az, hogy nem?! Oké, akkor hisztizzünk… Türelmetlenül dobbantottan egyet a lábammal, miközben dühösen nyöszörögtem. – Kár próbálkozni. Már nem vagy olyan aranyos, mint 5 évesen. – vigyorodott el gúnyosan, miközben visszaült a székébe. Hát ez jó… akkor mégis mi a francot kéne tennem, mondja már meg valaki!

 - De hát… Engem ki fog nyírni!

 - Egyszerűen ordítozni fog veled egy sort. Már csak azért is, mert kiszöktél otthonról az éjszaka közepén. És hidd el, az nem lesz mentség, hogy azt mondod miatta-itt megvetően pillantott Natere- mentél ki.

 - Szóval azt mondod menjek haza és mondjam neki, hogy:” Szia apuci, feltámasztottam egy 250 éves hullát, akit eleve életében is utáltál, nem lehet visszaküldeni és velem akar jönni a Roxfortba! Örülsz?” Van egy olyan sanda gyanúm, hogy menten agyonütne. – morogtam bosszúsan.

 - Inkább akkor mond el, mikor Kiara is ott van. A húgaidat viszont tartsd távol, mert tudod hogy roppant kárörvendőek. Küld át őket, mond nekik, hogy majd mutatok valami újat. – mondta, de már megint beletemetkezett a papírjaiba. – Ja, és mond meg Damonnak, hogy az ausztrál vámpírokkal képtelenség tárgyalni. – tette még hozzá, majd intett, hogy mehetünk. Karon ragadtan Natet, majd kivonszoltam a szobából és becsaptam magunk mögött az ajtót.

 - Persze… megmondom. Mert pont az ausztrálok körül forognak a gondolataim, mikor életem legnagyobb lecseszésére számíthatok… - morogtam. – Nem megyünk innen sehova. Tökéletesen biztonságban érzem magam itt. – motyogtam, miközben belökdöstem a mellettem sétáló srácot az egyik ajtó.

 - Itt maradunk. – jelentettem ki határozottan, miközben elterültem az ágyon és belefúrtam fejem a hatalmas párnába. – Meg fog ölni…

Nathaniel

- Nagyon remek - húztam elégedett mosolyra ajkaimat, majd visszavettem az inget. Termszetesen nem gomboltam be. Először is semmi kedvem nem volt hozzá, másodszor meg nem is sikerült volna. És nem baj az, ha mutogatom a sexy kockás hasizmomat. A bőröm így is kifakult. Jót tesz neki egy kis napfény. 

- Hova is? - kérdeztem a lányt, miután belém karolt. De aztán csak vállat vontam. - Egyébként még mindig nincs meg a pálcám. Kell venünnk egy újat. Holnapra beiktatunk egy vásárlást az Abszol úton. Remélem az még meg van - jegyeztem meg gunyorosan, majd egy enyhe rántást éreztem és mire következőleg kinyitottam szemeimet, valami dolgozó szobában találtam magam. 

- Melyik vérszopó rokonodat látogatjuk meg éppen? - kérdeztem cinikusan, de egy percen belül már szembe is találtam magam a ház feltételezhető tulajdonosával. Oh, hát már emlékszem ki ez. Valami Derek... vagy Draco, meg van Darren. Darren Welles. 

- Én is rendkívül örülök ennek a nyomasztó találkozásnak - köptem felé megvetően a szavakat és szám lenéző mosolyba szaladt. - Végre megjött a magához valóesze és elhagyott? Dícséretes - néztem farkasszemet Darrennel, majd Destiny felé fordultam, mikor beszélni kezdett. Nem úgy volt, hogy nem küld vissza? Hazudós. Szégyelje magát. Nem baj. Még párszor eljátszom a mártír csávót és úgyis itt maradhatok. Kérdés ez Damonnál és Darrennél mennyire fog bejönni. 

- Még jó, hogy ebbe nekem is lesz beleszólásom. És szerintem tökéletes az a recept, ami abban a könyvben van. Majd megoldjuk. Ugye Destiny? - néztem felvont szemöldökkel a lányra. Hihetetlen, hogy ennyire meg akar szabadulni tőlem. Nem értem, akkor miért támasztott fel. Ne fogja nekem a véletlenre. Biztos volt valami oka. Azt hiszem erről még tüzetesebben ki kell kérdeznem. Csak tűnjünk el innen, mert Darren jelenléte kivált képp irritál. 

- Destiny menjünk - suttogtam a fülébe, majd kérlelően pillantottam az ajtó felé.

Destiny

Istenem, segíts rajtam. Esküszöm ekkora idiótát még nem látott a világ. Úgyse hiszem el, hogy most szépen engedelmesen és önként dalolva azt fogja tenni amit mondtam neki. Más biztos megtenné, de ő nem. Ennyire naiv azért még én sem vagyok. Karba font kézzel bámultam, ahogy siránkozik. Viviana nevére azonban megrándult a szemem. Egyre unszimpatikusabb nekem az a nő. Abból, amit Zoetól hallottam nem volt valami kedves nőszemély, sőt engedelmes sem. Nem tudom, hogy tudta olyan sokáig maga mellett tartani Natet. Bár Darren meg azt mondta, hogy ne mindent alapozzak Zoe véleményére, mert ő mindig is utálta Vivianat. Azt mondta kérdezzem meg Sebastiant. Nem tettem meg. És nem hiszem, hogy valaha meg fogom tenni. Darren azt mondja ő maga nem találkozott vele túl sokszor, így annyira nem ismerte. De azok a beszélgetéseknél, amikben a régebbi időkről szóltak, valahogy mindig Darren régi halandójánál, Reinánál kötöttünk ki.

Még a számat is eltátottam, mikor Nate vetkőzni kezdett. Oké, ez már tényleg nagyon sok. Ma este többször láttam egy pasi meztelen mellkasát, mint eddigi életemben bármikor. Most meg miért jön ilyen közel?! Teatyaúristen! Milyen rohadt közel van!

Már az ájulás szélén voltam, mikor kezembe nyomta az inget, aztán hátrébb lépett. Hatalmas kortyokban vettem magamhoz a levegőt, hogy megszólalni is tudjak. Jaaaj istenem, hogy nekem mekkora egy idiótával van dolgom! Gyerünk Destiny, erős vagy, nyugodj le szépen és mondj valamit.

 - Hogy te mekkora egy hülye vagy! – nyögtem ki végül, majd hozzávágtam az inget. – Befejezheted a színészkedést, megyünk. – morogtam sértetten, majd türelmetlenül csettintettem egyet a nyelvemmel. – Öltözz már!

Miután sikeresen elkészült, -próbáltam tudomást sem venni a diadalittas vigyorgásáról - karon ragadtan és felidéztem magam előtt Darren dolgozószobáját. Pár másodperc múlva már friss vér és papírok illatát éreztem magam körül. Mikor felnyitottam smaragdzöld szemeimet nem kellett csalódnom. Darren épp akkor lépett be az irodájába. Először pillantása megállapodott rajtam, aztán továbbsiklott Natere. Szemöldöke a homloka közepére szaladt, majd megint vissza nézett rám.

 - Használtad Abe könyvét igaz? – kérdezte lemondóan sóhajtva, miközben ledobta magát az íróasztala mögé. Ezt imádom a nagyapámban. Semmin nem húzza fel magát. Legalábbis soha nem mutatja. Vagyis én még nem láttam. Szégyenlősen bólintottam, majd elengedtem Nate karját és kimerülten sétáltam oda Darren hűtőjéhez. Előkapartam belőle egy üveg A+ vért, aztán fáradtan rogytam le a fekete bőrkanapéra. Darren Natere emelte acélkék tekintetét, majd gúnyosan elmosolyodott.

 - Régen találkoztunk. – mondta. – Szólnék a húgodnak is, csakhogy már 15 éve nem él itt. – mosolygott még mindig. Láthatólag szórakoztatta a helyzet. Bevallom engem annyira nem.

 - Hogy küldhetem vissza? – szóltam közbe.

 - A könyvben benne van nem?

 - De igen, csak… nincs valami más megoldás? – kérdeztem türelmetlenül.

 - Nem tudom, még senkit nem próbáltam meg feltámasztani. – vont vállat, majd elfordította tekintetét. Hazudik! Biztos, hogy megpróbálta feltámasztani azt a halandót! Ezer százalék!

 - Hát jó…

 - Apád tudja már? – oww… ez telibe talált. Bűntudatosan mosolyodtam rá.

- Azt reméltem, te majd segítesz…

Nathaniel

Ez a csaj. Nem értem miért nem tudja megérteni, hogy én megint élni akarok. Eljátszom neki a mártírt, aztán remélhetőleg minden problémánk megoldódik. Hiszen kinek ne esne meg a szíve egy teljesen elkeseredett, magába roskadt srácon, aki annyira édesen tudja meresztgetni a szemeit, hogy az szinte írigylére méltó. 

- Szóval haljak meg? Azt akarod, hogy visszamenjek? Igazad van. Viviananak már egészen biztosan hiányzok. - Minden mondatom után szám sarka egyre lejjebb konyult, míg végül már sírásra álltak ajkaim. Álam úgy remegett, mint mikor a kis gyerekekből két percen belül kitör a megállíthatatlan zokogás. De valahogy hatást kell gyakorolnom Destiny-re, különben amíg alszom visszaküld a sírba. 

- Akkor én most azt teszem, amit mondassz - sóhajtottam egyet lemondóan, majd hosszú léptekkel visszasétáltam a sírhoz. 

- Segíthetnél visszamásznom abba a koporsóba. Remélem azért a fulladás egy gyors halálhoz vezet. Nem szeretnék túl sokáig szenvedni. Mindig is gyors, fájdalom mentes halált akartam. Nem is tudom már mit is éreztem kétszáz akárhány évvel ezelőtt - magyaráztam egyhangúan. 

- Na lendítsd azt a pálcát. Kell az a koporsó. Meg kell halnom - csóváltam meg lemondóan fejemet és színészien kitöröltem szemeből a könnyeket. - Gondolom a ruhákat vissza akarod vinni Damonnak. - Lassan elkezdtem gombolni az inget. Hát igen, a vetkőzés mindig is jobban ment. A vetkőztetésről már ne is beszéljünk. Közelebb sétáltam Destinyhez, majd hálásan néztem le a lányra és nyomtam kezébe az inget, majd halkan kezdtem beszélni hozzá és annyira közel hajoltam hozzá, hogy ajkaim szinte övéit súrolták mondandóm közben.

- Köszönöm, hogy ha csak néhány óráig is, de visszahoztál az életbe. Örülök, hogy ilyen rokonaim lesznek a jövőben. Aztán ne hozz szégyent a mardekárra - leheltem még csendesen, majd nyomtam egy gyengéd csókot homlokára, és visszasétáltam a sírhely mellé.

- Na mi lesz? Tedd csak meg. Hiszen én nem tudom, hogy milyen az élet... ugyse tudnék beilleszkedni. Meg kell halnom...

Destiny

Milyen jó is lenne, ha tudnék gyilkolni a pillantásommal. De bárhogy erőlködök ez itt előttem, csak nem akar holtan összerogyni. Tényleg kezdek ideges lenni, hogy már másfél órája semmi nem úgy megy, ahogy azt én kigondolom. 16 éven keresztül tökéletesen meg voltam elégedve azzal mit megtehettem (nagyjából mindent), erre most feltámasztok, megjegyzem véletlenül, egy 250 éves hullát és minden elromlik! Haza akarok menni, lefeküdni a puhi ágyamba és, mikor felébredek azt gondolni, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt!

Villámló tekintettel bámultam a bárgyún vigyorgó alakra. Már vagy tíz perce szótlanul vigyorog és fogalmam sincs, hogy miért. Akkor szépen gondolatot olvasunk. ………. Lehet, hogy ezt nem kellett volna.

 - Mindenkit fel akarsz támasztani? Igen? Tényleg? Mi lenne, ha inkább nem akadékoskodnál tovább és te mennél vissza hozzájuk?! – próbáltam nyugodtan beszélni, de mint mindig ez most sem jött össze. Pedig én annyira reménykedtem, hogy egyszer majd kiderül, hogy Darren idegeit örököltem!  Prüszkölve felnevettem, mikor arról kezdett áradozni, hogy majd megint betör a népszerűek körébe és ő lesz a sztárjátékos.

 - Már megbocsáss, de még mindig 250 évvel később vagyunk. Semmit nem tudsz a korról. Nincs olyan témád, amivel bevágódhatsz. És egyébként is. A mostaniak nem tűrik a konkurenciát, főleg nem úgy, hogy lerí rólad: egy dzsigoló vagy. – húztam gonosz mosolyra ajkaimat, ami viszont nagyon gyorsan le is hervadt.

 - Persze, beszélgess csak apámmal. Szerintem még levegővételre se lenne időd, máris halott lennél. – vontam vállat. Miért olyan nehéz megértenie, hogy Damon teljességgel beszámíthatatlan, ha rólam van szó? Szerintem nagyon lassú ez a gyerek. És úgy vigyorog, mint valami gyengeelméjű.

 - Hatodév, Mardekár. Az isten szerelmére értsd már meg, hogy sokkal jobb neked is, ha most szépen visszafekszel a sírodba! Nem tudsz semmit! Ha meg vissza is jössz elég sokat fogsz sínylődni, mert képtelen leszel a csúcsra törni! 250 év, felfogtad végre? 

Nathaniel

Így jobban belegondolva... tökéletes ötlet. Visszamegyek a Roxfortba. Ismét ott lehetek, ahol leéltem a fél életemet. Esküszöm, feltámasztom a többieket, és minden úgy lesz, akárcsak régen. Destiny vérét egy kicsit lecsapolom, aztán szerzek róluk néhány képet, belemártom őket a vörös löttybe, aztán felülünk a vonatra és elutazunk Roxfortba. Már szinte látom magam előtt, ahogy Brendonnal, meg Sebastiannal járjuk a folyosókat és a csajok már egy pillantásunkót összeesnek. Hát igen. Ez az élet való nekem. Szükségem van arra, hogy körül rajongjanak. Ez Destiny-nek is leeshetne. De majd szépen megértetem vele, hogy értem igenis rajongani kell. Ha megjelenek sikongatni, és olyan csillogó szemekkel kell meredni rám, miközben beszélek, hogy én jöjjek zavarba. Na jó, még soha nem jöttem zavarba egyetlen nő pillantásától. Vagyis ez így nem igaz, mert kedves anyósom és anyám tekintetétől rendszerint zavarban voltam. Szegények. Őket is feltámasztom. Mi az nekem? Hiszen, ha minden igaz még mindig én vagyok a halálfaló vezér is. Mondjuk lehet nem kellene a képemen egy széles vigyorral beugrálnom a kastélyba és elkiáltani magam, hogy: Csá Hali-falikáim megjött apuci. Lehet, hogy helyben kinyírnának. Na se baj. Először meghódítjuk az iskolát, aztán pedig újra szervezem a Halálfalókat. Remek lesz. 

- Én. Veled. Vissza. Roxfortba - röhögtem fel gúnyosan a lány csodálkozásán. - El se fogod hinni, mennyire jól fogjuk érezni magunkat. Főleg én. De te is kellesz a boldogságomhoz - kacsintottam rá, de arról az aprócska tényről, miszerint még mindig Nathaniel Hemsworth vagyok, teljesen megfeledkeztem. - Ne hangolj már le. Élek. Egész isteni lényem itt áll előtted. Miután szereztünk pálcát, szerzünk nekem nevet is. Majd megkérem Damont, fogadjon örökbe. Testvérek leszünk - húztam gúnyos vigyorra ajkaimat. - Szóval hugicám. Örülök, hogy előszeretettel járklálsz a trófea terembe. De hát, mindent az iskoláért. Akkoriban én voltam a Mardekár ház legtökéletesebb fogója - húztam ki magam büszkén. - Az már más, hogy azóta se szedtek össze még egy ilyen Merlin adta tehetséget. De majd most. Ismét megnyerem a Mardekárnak az összes meccset - Ezüstszürke íriszeim ragyogtak a boldogságtól és legalább annyira izgatott és boldog voltam, mint egy kisfiú mikor megkapja első seprűét.

- Hanyadikos is vagy? És még mindig nem válaszoltál melyik házba vagy beosztva. Csak ne a Hugrabugba. Mondjuk, azok a kis nyomoroncok világéletükben oda voltak értem. Elég volt kacsintanom és leestek a székről. A Hollósokról ne is beszéljünk. Kivillantottam tökéletes fogsoromat és már hozták is a táskám, megcsinálták a házim - ábrándoztam, miközben felvettem a földről a képet, amin Viviana volt. Pár percig meredten néztem, majd messzire elhajítottam. Most ő nincs itt. 

Destiny

Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy Nate meredten bámulja Viviana fényképét. Csodálatos. Azt hiszem még tüzetesebben ki fogom kérdezni Zoet, erről a nőről.  Mi az úristent csinálhatott egy ilyen pasival? Inkább őt kellett volna feltámasztanom, hogy tippeket kérhessek. Nem ezt… ezt az idiótát.

 - Hülye vagy te?! Nem fogom felásni a sírodat, te nagyonnemnormális! – kezdtem el hisztériázni. Nem akarok hullát látni! Nem, nem, nem, nem, nem! Istenem, én vagyok a világ legpuhányabb vámpírja… Ez szégyen… Mikor mögém lépett már lassan az ájulás kerülgetett, így hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar. Apuciiiii! Jajj, mondja már valaki azt, hogy ez csak valami förmedvény álom, és mindjárt arra ébredek, hogy az ikrek visongva rontanak be a szobámba, hogy a legújabb körömlakkdivattal traktáljanak, ami engem speciel cseppet sem izgat.

Mikor beugrott a gödörbe remegve rogytam le egy kőpadra és reménykedtem, hogy Nate nem fog kisétálni valami aszott hullával a kezében. Na, azt száz százalék, hogy nem bírná a gyomrom. Engem ki kéne kúrálni. Mondjuk ki kéne nyírnom valakit. És a sírban tartózkodó most tökéletes alany lenne, nem? Nem. Tudom. Lehajoltam a lábam mellett fekvő márvány darabhoz. Csodás. Pont az a rész keveredik hozzá, ahonnan ez a nőszemély olyan fölényesen pillant rám, mintha csak azt akarná mondani: „Hiába erőlködsz kisanyám, soha nem leszel olyan, mint én.”. Olyan szívesen vágtam volna földhöz, hogy darabokra törjön, de aztán meggondoltam magam.

 Egy egyszerű pálcamozdulattal helyre állítottam a sírt, majd felálltam a padról és közelebb sétáltam a sráchoz. A lába elé dobtam a képes márványdarabot, majd előhúztam egy hajgumit a farmeromból és összefogtam vele gesztenyebarna hajzuhatagomat.

 - Már megbocsáss, de a szemfogaim egyáltalán nem nagyok és csak akkor látszanak, ha úgy akarom. – mondtam sértődötten. Képes gúnyolódni a vámpírságomon. Fel vagyok háborodva! A következő mondatán, azonban sokkal inkább fennakadtam,mint eddig bármelyiken. Hogy mivan?!

 - Te? Velem? Vissza? Roxfort? – nyökögtem döbbenten, majd hisztérikus nevetésben törtem ki. – Hah… jó vicc. Nem jöhetsz vissza. Te hallott vagy, érted?! Szerinted mégis hogy jönne ki az, ha betipegnél, mint Nathaniel Hemsworth?! Már megbocsáss, de ha jól emlékszem van egy jó pár díj a trófea teremben, ami a te nevedre szól. Esélytelen, hogy betedd a lábad oda. – jelentettem ki határozottan.

Nathaniel

Néztem a lány arcát, ahogy koncentrálni kezdett, majd még közelebb léptem hozzá és én is lehunytam szemhéjaimat. És valóban. Ahogy felpillantottam, a sírom előtt álltunk. Hát nem akarok visszamenni a földbe. Még a gondolat is morbid, hogy mikor itt élvezhetem az életet, mások a föld alá kívánnak. Tekintetem a fejfára siklott, azon is Viviana fényképére. Arcvonásaim egy percig megkeményedtek és torkom elszorult. Hiányzott. Újra magamhoz akartam ölelni, érezni finom parfümjének illatát és hogy apró tenyerével végig simítson arcomon. Ez a pillanat elmaradt. Csupán a szél volt, mi egy viharos lökést hozott magával összekócolva amúgy is rendezetlen tincseimet. 

- Csak az enyém volt - mondtam szinte magamon kívül, remegő hangon. Vettem egy mély levegőt, majd megköszörültem torkomat és zsebre dugott kezekkel sétáltam közelebb Destinyhez. 

- Ne aggódj, nem én fogom kiásni a saját síromat. Ki tudja nem hoz-e rám valami szerencsétlenséget. Kellene valaki, aki a segítségemre lesz. Mondjuk, akinek vámpír vér csörgedez ereiben, van varázspálcája... - sétáltam körbe Destiny-t, majd közvetlen mögötte álltam meg.

- Mit szólnál, ha te lennél az a személy? - suttogtam kéjesen fülébe. Nehogy már nemet mondjon. Szükségem van arra a pálcára. Kezeimmel gyengéden megfogtam az övét, majd megvártam, amíg rákulcsolja vékony ujjait a magyal pálcára. Lassan felemeltem kezét, majd egyenesen a sírkőre irányítottam.

- Lazulj el. Most pedig - koncentráltam, miközben észrevétlenül átkaroltam derekát. - Bombardo! - kiáltottam el magam, majd néztem ahogy a gránitból készült fejfa darabjai a méregzöld fűszálak közé hullanak. Így legalább nem kellett Viviana izzó pillantását látnom. Nem akarta volna szemtanuja lenni, ahogy éppen egy kislányt tanítok varázsolni. Vagy inkább én nem akartam volna megvárni, amíg hisztizni kezd. 

- Most pedig. Defodio - mondtam ki a bűbájt, majd a föld kimélyült, míg meg nem láttam a koporsót. Meg van. Hála az égnek. - Finite! - intettem a pálcával, majd visszacsúsztattam a lány pálcáját zsebébe és beugrottam a gödörbe. Örömmel tapasztaltam, hogy a koporsó fedelét játszi könnyedséggel sikerült feltárnom. A pálcámnak azonban hűlt helye volt.

- Rohadt életbe - káromkodtam el magam, majd mérgelődve másztam ki az árokból. - Temesd vissza - parancsoltam rá erőteljesebben a lányra. Végképp elvesztettem a reményt, hogy meg lesz a pálcám. Ki tudja, mi történt 250 év alatt a házamba. 

- Nincs meg. Tök feleslegesen ástuk ki. Nem tudom hogy lehetséges ez, hogy nem volt itt - mérgelődtem és idegesen ide-oda mászkáltam a temetőben. - Nekem kell a pálcám. Az nélkül élni se tudok. Olyan vagyok, mint... mint te a hatalmas szemfogaid nélkül - jegyeztem meg durcásan és mellkasom előtt keresztbe fontam karjaimat, majd úgy dobtam le magam a legközelebbi sírkőre. 

- És így nem tudok visszamenni veled a Roxfortba - jegyeztem meg egy gunyoros félmosoly kíséretében, majd beharaptam alsó ajkam. - El ne képzeld, hogy kihagynám ezt a remek lehetőséget. Nekem ott a helyem. Pár évszázaddal ezelőtt én voltam az iskola csúcs pasija. Mindenki engem akart. És teszünk róla, hogy ez most is így legyen - dicsekedtem büszkén. - Persze, ez csak azután történhet meg, hogy szerzek pálcát. Tényleg, melyik házba is jársz? Nagyon remélem nem hoztál szégyent a felmenőidre!

Destiny

 - Te teljesen hülye vagy?! Elrohadt az agyad ennyi idő alatt?! – horkantam fel gúnyosan. – Nem-mehetek-ki-a-házból-reggelig! – szótagoltam ingerülten, miközben lecsaptam a könyv fedelét. Mikor meghallottam hangját közvetlenül a hátam mögül, ijedten ugrottam egyet, majd villámló tekitettel fordultam felé.

 - Eszem ágában sincs háziállatot tartani!  - sziszegtem összeszorított fogaim közt, majd a vaskos könyvet belöktem az ágyam alá. Ez tiszta hülye… Sokkal egyszerűbb lenne, ha valahogy kinyírnám nem? De én nem tudok embert ölni… Egy vámpír aki nem akar ölni. Abnormális. Harmony meg Hope már 7 évesen kinyírtak valami pasast, én meg itt vagyok 16 évesen és még életemben nem jutottam úgy vérhez, hogy bántanom kellett volna valakit. Inkább megvártam, míg valaki elvégzi helyettem a piszkos munkát és tasakokból étkeztem. De ez a pasi előhozza belőlem a vadállatot és gyilkolási hajlamaim támadnak. Pedig, hogy rajongtam érte a képek által! Na, erre mondják azt, hogy ne a borítóról ítélj. Hát igen… a helyes pofi egy idiótát takar, legalábbis eddig ezt tudtam leszűrni. Egoista barom. Te édes… Azon kaptam magam, hogy pillantásom izmos vállairól, formás hátsójára kúszik. Te szent atyaúristen!  Gondolatban jól felpofoztam magam, majd rémülten rohantam utána, mikor kinyitott az ajtót. Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam becsaptam az ajtót, hátamat pedig nekivetettem.

 - Te seggfej! Meg akarsz halni?! Megint?! Már elnézést, de a fővérszívó házában vagy te idióta! Ugye, nem gondolod, hogy nincs senki rajtunk kívül?! Tele van őrökkel az egész! – ziháltam rémülten. Egy hajszálon múlott, hogy lebukjunk.

 - Jobbat tudok a hopponálásnál. – sóhajtottam megadóan. Inkább húzzunk innen, mint hogy még egyszer ilyet csináljon… Nem akarok meghalni, az biztos. Vonakodva belé karoltam, majd lehunytam smaragdzöld szemeimet és a londoni temetőre koncentráltam. Pár másodperc múlva a hűvös szoba hőmérséklete helyett a langyos nyári szél melege csapott az arcomba. Elengedtem Nate karját, majd karba font kezekkel álltam meg.

 - Ez az. – böktem állammal az előttünk fekvő sír felé, ami még 250 év után is tökéletes állapotban volt, hála a különböző bűbájoknak. – Fel akarod túrni a saját sírodat? Gusztusos, mondhatom… - morogtam, majd közelebb léptem a kőtáblához, ahol az idősebb Nate fényképe, mellette pedig a már oly sokat emlegetett Vivianáé is.

 - Ez a nő még ennyi idősen is ilyen szép volt?! – sziszegtem magam elé felháborodottan. Nagyon jó… Hogy szerezzem meg így azt az érzelmi köteléket, ha itt van ez a… ez a… nőszemély?

Nathaniel

Tényleg. Hol van az én varázspálcám? Vissza kellene szereznem. Csak tudnám hova tettem utoljára. Holnap reggel, vagy még jobb, most rögtön el kellene menni a régi kúriára. Vagy inkább a temetőbe. Ez az! Hiszen a varázslókkal együtt temetik a pálcájukat. Muszáj visszaszereznem szeretett tiszafa pálcámat. Az nélkül nem is létezek. Féllábú szerencsétlen vagyok a pálcám nélkül.
- Destiny, hol vagyunk helyileg? El kell mennünk a londoni temetőbe. Ugyanis, ezek szerint kétszázötven éve ott nyugszom abban az igen csak szűkös koporsóba, ahová pálcámat is süllyesztették. Vissza kell szereznünk. De örömmel látom, hogy mivel neked van pálcád, majd te kiásod nekem a koporsót. Tökéletes - dörzsöltem össze tenyeremet és diadalmasan vigyorogtam. Most komolyan, az a rohadt könyv mióta érdekesebb nálam? Minden figyelmét nekem kellene szentelnie. Inkább megnézem én is magamnak azt a receptet, aztán pedig minden erőmmel azon leszek, hogy az utolsó alapanyagot még véletlenül se tudja megszerezni. Hangtalanul a lány mögé suhantam, majd válla fölött én is elolvastam a három összetevőt. Oh, nagyon remek. A harmadikat ugyse tudja megszerezni. Érzelmi kapocs. Viccnek is rossz. De legalább biztosítom az itt maradásomat.
- Ugye tudod, hogy még hosszú ideig kell vendégül látnod? - dörmögtem mély, rekedtes hangomon nyakába, majd ellöktem magam az asztaltól.
- Mesélhetsz. Közben pedig induljunk. Ugye tudsz hopponálni? - kérdeztem tőle, mert ennyi év kimaradás után, félő lenne, hogy elhagynám a fél testemet. - Szóval első megállónk London, ahol felbolygatjuk egy kicsit a halottak ágyait. Ki tudja, jár-e még valaki a síromhoz. Na menjünk - tártam ki a lány előtt az ajtót és vártam, hogy induljon.

Destiny

Kellet nekem kölcsönkérni Abigailtől ezt a rohadt könyvet… Ha nem lennék ennyire rohadt kíváncsi most boldogan csicsikálnék a puha ágyikómban ahelyett, hogy egy 250 éves hullát pesztrálok.  Ez az én formám. De ha szerencsém van, akkor még azelőtt el tudom tüntetni innen, hogy felkelne a nap. Mert ugye Harmony és Hope betett szokása, hogy reggelente visongva rontanak be a szobámba, hogy kirángassanak az ágyból. Hát nem lenne valami szerencsés, ha helyettem egy pasit találnának itt.

 - Nem attól félek, hogy téged megöl, hanem hogy engem is. Egyébként meg miből gondolod, hogy még egyszer visszahoználak. Ez is csak egy baleset volt. – mondtam, miközben megfordultam a „Segítenél?” mondat miatta. Össze kellett szorítanom fogaimat, hogy az őszinte megdöbbenés ne ütközzön ki az arcomra is. Komolyan, alig 10 perce van itt de annyiszor botránkoztatott meg, hogy az hihetetlen.

Közelebb léptem hozzá, majd kissé remegő kézzel kezdtem e begombolni az ingjét. Arra pedig gondosan ügyeltem, hogy tekintetem egy milliméternyit se csússzon arrébb a gombokról. Pedig nagy volt a kísértés… Nagyon nagy. Amint befejeztem villámgyorsan fordítottam neki hátat és sétáltam tőle távolabb.

 - Azért igazán félhetnél apámtól. Nézz csak magadra! Nem elég, hogy 17 éves vagy, de még csupán egy halandó! Damon annyi idősen, mint te letépte egy 10000 éves vámpír fejét. Szóval azt hiszem mégis van értelme tartanod tőle. Főleg, hogy a pici lánya szobájában vagy.  – mondtam, miközben előkotortam az egyik fiókból a pálcámat és intettem vele a polcon lévő könyv felé, ami azon nyomtan elindult felé. Elkaptam a levegőben, majd kinyitottam és fellapoztam. Ajakamat harapdálva bámultam a szöveget.

„Ahhoz, hogy egy feltámasztott holtat visszaküldjünk nyughelyére, a következő dolgokra van szükségünk:    - 3 dl vámpírvér  (Meg akarnak ölni?!)

                         - 2 gramm reszelt skarabeusz

                         - érzelmi kapocs a műveletet elvégző felek között”

Oké a vámpírvérrel semmi gond. Egy kis vérveszteségbe nem fogok belehalni. Skarabeuszt szerzek az Abszol úton.  DE mi az, hogy érzelmi kapocs?! Ez ugye csak egy nagyon hülye vicc? Istenem mond, hogy valaki csak szórakozik velem, kérlek szépen! Valami nagyon rosszat csinálhattam előző életemben, ha most így büntetnek érte…

Biztos van valami más módja is, hogy visszamenjen… Türelmetlenül lapozgattam a könyvben, de egy árva sort sem találtam más módszerről. Én… ezt egyedül nem tudom megoldani. Kell segítség. Pám nem jó, mert kapásból mindkettőnket megölné. Anyám se, mert Damon egyszer rámosolyog és rögtön kitálal. Aby… nem, kinyírna, ha megtudná, hogy használtam a könyvet. Zoe, áhh, nem, lehet hogy nem is segítene visszaküldeni a bátyját és egyébként sincs kedvem meglátogatni Sebastian Acerlotot. Megijedtem tőle 5 évesen, mikor Zoe először mutatta be. Nincs semmi bajom a pasassal, csak egyszerűen… nem bízom benne. Aztán ott van még Darren. Ez az! Ő ezer százalék, hogy segít nekem! Diadalittasan elmosolyodtam, majd visszafordultam Nate felé.

  - Reggel meglátogatunk valakit. De addig is, valamit csinálni kell…. akarod, hogy meséljek neked arról, hogy mi történt az elmúlt 200 év alatt? Az ismerőseiddel, a leszármazottaiddal, stb?

Nathaniel

- Lenne szíved visszaküldeni? Bántanál?- vettem elő kiskutya szemeimet és reménykedve néztem rá. Valószínűleg igen. Úgyhogy semmire nem megyek ezzel a megnyerő stílusommal. Egészbiztosan kell az én beleegyezésem is. Vagyis, ha nem bólintok rá a kis idétlen tervére, még maradhatok is. Tökéletes lesz. Azért csalódnom nem kellett, még kétszáz év után is vannak olyan nők, akiket nem rúgnék ki az ágyamból. Kezdve mondjuk vele. Csak rá kell nézni. Azok a hosszú, vékony lábai, a széles csípője, vékony dereka, telt keblei és az arca is csinos. Még jó, hogy Viviana ezt nem hallja, mert egész biztosan bajban lennék.
- Szóval valamiféle rokon vagy - jegyeztem meg csak úgy mellékesen magamnak, miközben elgondolkozva bólogattam. Akkor oda az eddigi gondolatmenetem. Rokonnal nem fekszünk le. Nem udvarolunk neki, és nem is kezdünk ki vele. Nem baj, biztos vannak csinos kis barátnői. Hogy lehet Zoe a nagyanyja? Ja, már meg van. Damon.
- Igen, rettentően félek apádtól - jegyeztem meg gunyorosan. - Legalább annyira, mint mikor tündéri fodros rugdalódzóban feküdt a kiságyában és minden álma az volt, hogy elkapja a saját lábát - röhögtem fel cinikusan. Komolyan, nekem Welles-től kellene tartanom? És ha Destiny feltudott ébreszteni, akkor bármikor visszahozhat.
- Alig várom, hogy megöljön. Csak majd előtte elmondom neki, hogyan is szeretnék távozni. Azt hiszem írok is egy listát neki, hogy minden alkalommal tudjon válogatni belőle. Nem akarok minden alkalommal úgy kinyiffani, hogy letépik a fejemet - fontolgattam szemöldök ráncolva. - Mert ugye hiányoznék? Jó társaság vagyok ám - kacsintottam a lányra. Most megint fiatalnak érzem magam, nem fájnak a csontjaim és a külsőm megint olyan hatást gyakorol az ellenkező neműekre, hogy percekig levegőt sem kapnak. Képes és itt hagy? Ja, csak ruhát hozott.
- Kész - mondtam egyszerűen, de az ingnek a gombjaival még csak akkor bajlódtam. Hát az sosem ment. Még szerencse, hogy minden reggelre jutott valaki, aki begombolta helyettem.
- Segítenél? - sétáltam közelebb hozzá, majd szemeimet mélyen az övébe fúrtam. - Nyugi nem eszlek meg - küldtem felé egy ellenállhatatlan mosolyt és az ing két részét kezébe nyomtam.

Destiny

Oké, ez a pasi kezd idegesíteni. Nem szoktam meg, hogy ellentmondanak nekem meg kérdőre vonnak. Hahó, én vagy Destiny Welles, Damon Welles lánya! Szerintem magától értetődő, hogy ha én azt mondom, hogy kuss, akkor az van. Ha meg azt mondom, visszaküldöm, akkor vissza is fog menni. Mikor feltette a könyvet a legmagasabb polcra csak fölényesen elmosolyodtam. Chhh… azt hiszi, nem tudom leszedni. Lehet, hogy magamtól nem érnék fel oda, de tisztavérű vámpír vagyok, kérem szépen!

Tényleg kezd irritáló lenni, hogy folyamatosan mindenre magyarázatot követel. Sajnálatos módon azonban muszáj igazat adnom neki és elmagyarázni a dolgokat, ha már idehoztam.

 - Mi lenne, ha visszavennél egy kicsit az egódból? És ne parancsolgass, mert különben kéntelen leszek elharapni azt a csinos kis torkod. – pislogtam rá ártatlanul. Jéé, mondom én, hogy a vér nagyon jót tesz az idegeimnek. Sokkal felszabadultabb lettem. Hál’ istennek már nem dadogok úgy, mint valami fogyatékos.

 - Na szóval, kezdjük az elején. – köszörültem meg a torkom, miközben csípőmet nekidöntöttem az íróasztalnak.  – Nem szándékosan támasztottalak fel már megbocsáss,mert ez tilos. És azért foglak nagyon gyorsan vissza küldeni, mert már több, mint 250 éve halott vagy és ha apám megtudja, hogy visszahoztalak nekem annyi. És inkább te halj meg másodszor is, mint én. – vigyorogtam rá gonoszul.

 - Alap, hogy ismerlek, mivel Zoe a… ööö ezt még így sosem mondtam, de ő a nagyanyám. – vontam vállat unottan. – Szóval muszáj ismernem téged. – azt az apró részletet ugyan gondosan elhallgattam, hogy nem tudnék róla annyi mindent, mint amennyit, ha nem kutatgattam volna szorgalmasan. – Tehát gondolom már leesett. Destiny Welles vagyok, az apám pedig nagyon simán kibelez, ha ezt meg tudja. Már 250 éve a föld mélyén poshadó hullát támasztottam fel. Ez… nagyon kész. – morogtam.

 - DE ruhát tényleg kéne szereznem neked, amíg kitalálom, hogy hogyan is küldjelek vissza téged. Két hét múlva Roxfortba kell mennem, addig muszáj eltüntetnem téged innen. – motyogtam elgondolkodva, majd az erkélyhez léptem.

 - Te itt maradsz! – parancsoltam rá, majd egy laza mozdulattal leugrottam az erkélyről. Csöppet keményebben landoltam, mint terveztem, de remélhetőleg még így is észrevétlen tudtam maradni. Levegőt visszafojtva léptem be a szüleim hálószobájába. Oké, apám nincs itt. Hál istennek. Akkor ezer százalék, hogy lebuknék. Anyám viszont úgy alszik, mintha fejbe lőtték volna.  Ajkaimat rágcsálva léptem oda apám szekrényéhez. Amilyen halkan csak tudtam kirángattam belőle egy inget és egy farmert, aztán kiiszkoltam a szobából és visszarohantam a sajátomba.

 Zihálva rogytam le a kanapémra, majd a ruhákat a szoba közepén álldogáló srác felé hajítottam, aztán elfordultam. Naná, hogy apám az én szobámat rakta a legmagasabbra….

 - Kész vagy már? – szóltam türelmetlenül.

Nathaniel

- Hogy mit akarsz csinálni? - pislogtam rá értetlenül, majd figyeltem, ahogy ide-oda lapozgatja a kezében azt a könyvet. Azokban a könyvekben soha nem írtak semmi normálisat. Különben is. Engem nem azért élesztettek fel, hogy utána vissza is küldjenek a múltba. Hát nem akarok meghalni. Én élvezem az életemet. És most újra élvezni fogom. Még hogy visszaküld. Nevetséges. Mondjuk ha azt nézzük, hogy az a könyv hozott ide... akkor az a könyv az egyetlen, ami visszaküldhet abba a rohadtul kényelmetlen koporsómba. Vissza nem megyek. Használhatatlanná teszem a könyvet és maradhatok. Még mindig megmásíthatatlanok az ötleteim. 

- Na, Cicabogár, tisztázzunk valamit - sóhajtottam lemondóan, majd egy egyszerű mozdulattal kikaptam kezéből a vastag könyvet és felpakoltam a könyvespolc legmagasabb fokára. Itt csak nem éri el. - Ha valakit feltámasztassz, valószínűnek tartom, hogy nem vágyik vissza a halálba. Hát engem sem ejtettek a fejemre. Maradok - csaptam össze tenyereimet és elővettem legmegnyerőbb mosolyomat.

- Inkább keressünk nekem valami ruhát. Meg kaját. Éhes vagyok - mondtam a lánynak, de ahogy megláttam, hogy vért kortyolgat egy undorító műanyag tasakból, felfordult a gyomrom. - Elment az étvágyam - fintorodtam el. Utoljára a húgomat láttam vért inni vacsorára. Hát azóta kihagyom az ilyen étkezéseket. Mi az hogy megkóstol? Persze, jó hogy nem csapol meg. Fujj. Képes lenne megszúrni valami tűvel, hogy fájdalmat okozzon. 

- Destiny, nyugi- suttogtam a lánynak. - Biztos nagyon lehengerlő látványt nyújtok így lepedőbe csavarva és minden álmodban így jöttem elő... tényleg, mit is keresek én tulajdonképpen itt? - vontam fel érdeklődöen szemöldököm és hanyagul neki dőltem egy üres falszakasznak. - Egyáltalán, honnan ismersz? Na, egészen kíváncsi lettem. Halljuk. 

Destiny

Én ebben a szent minutumban meghalok. A térdeim pedig úgy remegnek, mintha csak a föld mozogna alattam. Pedig a padló még mindig tökéletesen szilárd volt. Még mindig döbbenten pislogtam a magát a tükörben bámuló srácra. Basszus!  Nem fogadtam el a segítségét, inkább villámgyorsan pattantam fel a földről. Biztos… biztos megbolondultam. Így van, ez az egyetlen ész szerű magyarázat. Najó… Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek ennyire selymes is lehet a hangja, hogy beleborzongjak.

 - Tudom, hogy ki vagy. – nyögtem ki rekedten. Naná, hogy tudom! Már, hogyne tudnám! Ez… ez nagyon durva. Nagyokat pislogva figyeltem ,ahogy elterül az ágyamon. Legszívesebben úgy visítottam volna, mint valami eszement fangirl, de inkább csak tovább bámultam. Ez… hihetetlen. Nathaniel Hemsworth fekszik az ágyamban. ATYASZENTÚRISTEN! Itt fogok agyvérzést kapni.

Nem elég,  hogy egy szál lepedőben van és az is csak a csípőjét takarja el, még az is, ahogy beszél… Zoe mondta, hogy egós volt, meg minden, de hogy ennyire… Ez egy kicsit még nekem is sok.  Halántékomhoz szorítottam ujjaimat, majd idegesen járkálni kezdetem a szobában, miközben az ágyamon fekvő valami perverzségről dumált.

 - Fogd már be az istenért, legalább egy percre! Képtelenség tőled gondolkodni! – kiáltottam rá végül. Mekkora mázli, hogy a szobám tökéletesen hangszigetelt. Mert, ha nem lenne az, apám bejönne és ismételten kinyírná nekem ezt a pasit, aki épp az ágyamban fetreng.  Kétségbeesetten rogytam le az íróasztalomhoz.

 - Destiny. – nyögtem ki végül. Jézus isten, tényleg én támasztottam fel ezt itt. Basszameg, basszameg, basszameg! Damon agyon fog ütni, ez hót ziher! Hogy küldjem vissza? Hogyan?

Felpattantam a székről, majd odarohantam az ágyhoz és felrántottam róla a vaskos könyvet. Villámgyorsan kezdtem el lapozgatni benne.

 - Hányban is haltál meg? – kérdeztem bizonytalanul. – Tudnom kell, ha vissza akarlak küldeni… - dünnyögtem magam elé elgondolkodva, miközben idegesen emeltem fel a pár perccel előbb elhajított vértasakot. Le kell nyugodnom. Muszáj. És vissza kell küldenem őt. Nem érdekel, hogy négy éves korom óta arra vágyom, hogy egyszer így megjelenjen. Mohón kortyoltam bele a vérbe. Mikor tekintetem találkozott a döbbent Nateével szégyenlősen vállat vontam, majd megnyaltam szám szélét.

 - Bocs, elfelejtettem mondani. Izé… vámpír vagyok. De nyugi, nem akarlak megkóstolni. Vagyis de, csak nem tehetem… bár, ha azt nézzük senki se tudná meg… - kezdtem el magyarázni, majd mikor leesett miről is hablatyolok zavartan kaptam szám elé a kezem. – Bocs, ideges vagyok.

Nathaniel

Kapok levegőt. De ez az éles fény, mindjárt megvakít. Valaki kapcsolja le a világítást. Képtelenség így aludni. És a kezeim... Te jó Merlinem! De hát én élek! És sehol egy ránc. Hitetlenkedve tapogattam meg arcomat és rá kellett jönnöm, hogy eltűnt a borostám, és férfias vonásaim megfiatalodtal. Ujjaimmal közrefogva álamat masszíroztam és szabad kezemet csípőre vágtam. Már csak azt kellene kiderítenem hol vagyok. Kétségtelen, hogy Nathaniel Hemsworth ismét él. Még hozzá alig lehet több tizenhét évesnél. Hát ez állati jó. Mindenesetre érdekes. Na jó, mintha nekem egyszer már benőtt volna a fejemlágya és sokkal érettebben tudtam állni az életemhez. Természetesen én már tizenhét évesen is inteligens voltam, igen művelt, precíz, határozott tökéletes. De most megint tizenhét vagyok. A franc fogja átgondolni, hogy hogy kerülhettem ide. Majd az első szembejövő halálfalónak megköszönöm. Hiszen ki más hozott volna vissza, ha nem az egyik gyilkos, hogy ismét vezessem őket? Mindig is vezéregyéniség voltam. Ahogy megfordultam, hogy szétnézzek egy hatalmas tükörrel találtam szembe magam. Az a sármos és gunyoros vigyor ennyi év után sem tudott eltűnni ajkaimről. Azt mondjuk jó lenne tudni mikor járunk. Pár percig még szemléltem tökéletes izmaimet, kockás hasamat a tükörben, majd valami eszméletlenül kedves fogadtatásként, valaki elkiáltotta magát. 

- Hát ezt még nem mondták rám - jegyeztem meg gunyorosan, majd hátra pillantottam és lenéztem a földön fekvő lányra. - Elhiszem, hogy onnan is tökéletes a kilátás, de azért ha elmondanád, hogy mit keresek itt, mert gondolom neked lehet valami közöd ahhoz hogy itt vagyok, hát azt megköszönném - kacsintottam vigyorogva a lányra, majd kezet nyújtottam neki. 

- Hogy hívnak? - kérdeztem miközben elkaptam a felémdobott lepedőt. - A szádat igazán becsukhatnád. Ennyire még nem bámultak meg. De ez neked egy jó pont. És csak ezért hajlandó vagyok eltakarni eszméletlenül sexy testemet ezzel a lepedővel - húztam el számat, majd derekam köré csavartam a takarót. 

- Nate vagyok. De most már te is megszólalhatnál. Nem szeretem azokat a csajokat, akik túl csendesek, hacsak nem valami mást csinálnak a szájukkal és azért nem érnek rá velem komunikálni - eresztettem meg felé egy kaján vigyort majd elterültem ágyán és szenvtelenül végig mértem a lányt. Egész jó helyre kerültem meg kell hagyni. 

Destiny

A bejárati ajtó a tervezettnél hangosabban csapódott be mögöttem. Így alig telt el pár másodper a lépcső aljából meghallottam a már oly ismerős hangot.

 - Destiny Ivette Welles! Mit mondtam neked, arról hogy hányra kell hazaérned?! – mennydörögte az apám. Francba… Lebuktam. Pedig általában sikerül úgy belopóznom, hogy senki ne vegye észre.  Magamra öltöttem a legártatlanabb mosolyomat, majd kiléptem a sötétből.

 - Szia apuci! – csicseregtem vidáman. Ez be szokott válni. Normál esetben. Ami most nem volt. Damon szemei veszélyesen megvillantak. Néha tényleg belátom, hogy Zoe meg Darren nagyon is találó nevet adtak az apámnak.

 - Hol voltál? – szegezte nekem a következő kérdést. Istenem, egy normális apa nem akad ki ennyire, ha a 16 éves lánya egy kicsit később ér haza. Ő meg? Naná, hogy ilyen idegesítően viselkedik.

 - Hát… sétáltam. – mondtam végül még mindig rendületlenül mosolyogva. Anya azt mondta, ha mosolygok, hasonlítok rá és akkor biztos nem fog annyira haragudni.

 - Hol? – jó, most már igazán abbahagyhatná. Hol van ilyenkor Kiara?

 - Itt. Apuci megyek aludni. Szia! – hadartam el gyorsan, majd amilyen fürgén csak tudtam felszaladtam a lépcsőn. Biztos nem fogom ennyivel megúszni. Holnap reggel egész biztos újult erővel fog lecseszni. De akkor hál’ istennek az anyám is ott lesz és ő rendszerint megvéd.

Nagyot sóhajtva fordultam be a folyosón, ahol szembe találtam magam a szobájuk ajtajában, csípőre vágott kezekkel álldogáló ikerhúgaimmal.

 - Destiny, apa megmondta, hogy nem csináld ezt. Igaz húgocskám? – szólalt meg Harmony.

 - Úgy van húgocskám. – bólintott egyetértően Hope. Idegesítőek. Még csak 12 évesek, de az idegeimre tudnak mászni. Én megmondtam, hogy nem kellenek testvérek! Ebből látszik, hogy már négy évesen is rendkívül intelligens voltam. Csak megforgattam smaragdzöldszemeimet, majd beléptem a saját szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülten sóhajtva dobtam le oldaltáskámat a hatalmas franciaágyamra. Odalibegtem a mini hűtőmhöz és kivettem belőle egy tasak vért. Nem bajlódtam a pohárral, inkább éles szemfogaimmal feltéptem a tasak tetejét és vidáman belekortyoltam a vérbe. A jól ismert bizsergés azonnal végigfutott a testemen, mire vidáman dúdolva táncikálni kezdtem a szoba közepén. Ennek az lett az eredménye, hogy egy jó adag vér ráfröccsent az ágyamon lévő nyitott könyvre és a fényképre, ami mellette hevert. Rémülten szisszentem fel, majd léptem az ágyhoz. Aby meg fog ölni. Kölcsönkértem tőle a feltámasztásról szóló könyvet, erre most tönkreteszem. Nem beszélve a képről, amit kínok-kínja árán szereztem meg Zoetól. Ajakamat rágcsálva próbáltam meg felitatni a vért egy zsebkendővel. Fenébe, fenébe, fenébe! Basszus! Mikor valami éles fény villant a hátam mögött ijedten kaptam hátra a fejem, a lendülettől pedig lebucskáztam az ágyról. Így a szőnyegről volt alkalmam megpillantani először egy csupasz lábat. Aztán egyre feljebb haladva a szemeim kistányér méretűre kerekedtek, mivel a szobámban álló ádámkosztümben parádézott. Mielőtt azonban rémülten felsikolthattam volna, hogy „Szatír!” Tekintetem az előttem álló arcára kúszott tekintetem, khm… egyéb testrészeitől. Na, ott volt a sokk.

 - Aztakurva! – nyögtem ki őszinte döbbenettel. Pár másodpercig megrökönyödve meredtem rá, aztán kétségbeesetten pillantotta a kezemben tartott képre. Értelmetlen volt, hiszen tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy kiáll épp előttem, mivel már négy éves korom óta izgatja a fantáziámat. De ez akkor is sok volt. Remegő lábakkal álltam fel a földről, majd még egyszer végigmértem a srácot. Azonban, mikor tekintetem megint, az imént említett „egyéb testrészeihez” ért, önkénytelenül szemeim elé kaptam kezem. Most kövezzenek meg érte, hogy így reagálok, mikor életemben először látok meztelen férfit! Óvatosan kukucskáltam ki ujjaim közül, majd megragadtam az ágyamon lévő lepedőt és a srác felé hajítottam.

 - Takard már el magad az istenért! – cincogtam 3 oktávval magasabb hangon. Ez… döbbenetes…