A bejárati ajtó a tervezettnél hangosabban csapódott be mögöttem. Így alig telt el pár másodper a lépcső aljából meghallottam a már oly ismerős hangot.
- Destiny Ivette Welles! Mit mondtam neked, arról hogy hányra kell hazaérned?! – mennydörögte az apám. Francba… Lebuktam. Pedig általában sikerül úgy belopóznom, hogy senki ne vegye észre. Magamra öltöttem a legártatlanabb mosolyomat, majd kiléptem a sötétből.
- Szia apuci! – csicseregtem vidáman. Ez be szokott válni. Normál esetben. Ami most nem volt. Damon szemei veszélyesen megvillantak. Néha tényleg belátom, hogy Zoe meg Darren nagyon is találó nevet adtak az apámnak.
- Hol voltál? – szegezte nekem a következő kérdést. Istenem, egy normális apa nem akad ki ennyire, ha a 16 éves lánya egy kicsit később ér haza. Ő meg? Naná, hogy ilyen idegesítően viselkedik.
- Hát… sétáltam. – mondtam végül még mindig rendületlenül mosolyogva. Anya azt mondta, ha mosolygok, hasonlítok rá és akkor biztos nem fog annyira haragudni.
- Hol? – jó, most már igazán abbahagyhatná. Hol van ilyenkor Kiara?
- Itt. Apuci megyek aludni. Szia! – hadartam el gyorsan, majd amilyen fürgén csak tudtam felszaladtam a lépcsőn. Biztos nem fogom ennyivel megúszni. Holnap reggel egész biztos újult erővel fog lecseszni. De akkor hál’ istennek az anyám is ott lesz és ő rendszerint megvéd.
Nagyot sóhajtva fordultam be a folyosón, ahol szembe találtam magam a szobájuk ajtajában, csípőre vágott kezekkel álldogáló ikerhúgaimmal.
- Destiny, apa megmondta, hogy nem csináld ezt. Igaz húgocskám? – szólalt meg Harmony.
- Úgy van húgocskám. – bólintott egyetértően Hope. Idegesítőek. Még csak 12 évesek, de az idegeimre tudnak mászni. Én megmondtam, hogy nem kellenek testvérek! Ebből látszik, hogy már négy évesen is rendkívül intelligens voltam. Csak megforgattam smaragdzöldszemeimet, majd beléptem a saját szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülten sóhajtva dobtam le oldaltáskámat a hatalmas franciaágyamra. Odalibegtem a mini hűtőmhöz és kivettem belőle egy tasak vért. Nem bajlódtam a pohárral, inkább éles szemfogaimmal feltéptem a tasak tetejét és vidáman belekortyoltam a vérbe. A jól ismert bizsergés azonnal végigfutott a testemen, mire vidáman dúdolva táncikálni kezdtem a szoba közepén. Ennek az lett az eredménye, hogy egy jó adag vér ráfröccsent az ágyamon lévő nyitott könyvre és a fényképre, ami mellette hevert. Rémülten szisszentem fel, majd léptem az ágyhoz. Aby meg fog ölni. Kölcsönkértem tőle a feltámasztásról szóló könyvet, erre most tönkreteszem. Nem beszélve a képről, amit kínok-kínja árán szereztem meg Zoetól. Ajakamat rágcsálva próbáltam meg felitatni a vért egy zsebkendővel. Fenébe, fenébe, fenébe! Basszus! Mikor valami éles fény villant a hátam mögött ijedten kaptam hátra a fejem, a lendülettől pedig lebucskáztam az ágyról. Így a szőnyegről volt alkalmam megpillantani először egy csupasz lábat. Aztán egyre feljebb haladva a szemeim kistányér méretűre kerekedtek, mivel a szobámban álló ádámkosztümben parádézott. Mielőtt azonban rémülten felsikolthattam volna, hogy „Szatír!” Tekintetem az előttem álló arcára kúszott tekintetem, khm… egyéb testrészeitől. Na, ott volt a sokk.
- Aztakurva! – nyögtem ki őszinte döbbenettel. Pár másodpercig megrökönyödve meredtem rá, aztán kétségbeesetten pillantotta a kezemben tartott képre. Értelmetlen volt, hiszen tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy kiáll épp előttem, mivel már négy éves korom óta izgatja a fantáziámat. De ez akkor is sok volt. Remegő lábakkal álltam fel a földről, majd még egyszer végigmértem a srácot. Azonban, mikor tekintetem megint, az imént említett „egyéb testrészeihez” ért, önkénytelenül szemeim elé kaptam kezem. Most kövezzenek meg érte, hogy így reagálok, mikor életemben először látok meztelen férfit! Óvatosan kukucskáltam ki ujjaim közül, majd megragadtam az ágyamon lévő lepedőt és a srác felé hajítottam.
- Takard már el magad az istenért! – cincogtam 3 oktávval magasabb hangon. Ez… döbbenetes…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése