Destiny

Oké, ez a pasi kezd idegesíteni. Nem szoktam meg, hogy ellentmondanak nekem meg kérdőre vonnak. Hahó, én vagy Destiny Welles, Damon Welles lánya! Szerintem magától értetődő, hogy ha én azt mondom, hogy kuss, akkor az van. Ha meg azt mondom, visszaküldöm, akkor vissza is fog menni. Mikor feltette a könyvet a legmagasabb polcra csak fölényesen elmosolyodtam. Chhh… azt hiszi, nem tudom leszedni. Lehet, hogy magamtól nem érnék fel oda, de tisztavérű vámpír vagyok, kérem szépen!

Tényleg kezd irritáló lenni, hogy folyamatosan mindenre magyarázatot követel. Sajnálatos módon azonban muszáj igazat adnom neki és elmagyarázni a dolgokat, ha már idehoztam.

 - Mi lenne, ha visszavennél egy kicsit az egódból? És ne parancsolgass, mert különben kéntelen leszek elharapni azt a csinos kis torkod. – pislogtam rá ártatlanul. Jéé, mondom én, hogy a vér nagyon jót tesz az idegeimnek. Sokkal felszabadultabb lettem. Hál’ istennek már nem dadogok úgy, mint valami fogyatékos.

 - Na szóval, kezdjük az elején. – köszörültem meg a torkom, miközben csípőmet nekidöntöttem az íróasztalnak.  – Nem szándékosan támasztottalak fel már megbocsáss,mert ez tilos. És azért foglak nagyon gyorsan vissza küldeni, mert már több, mint 250 éve halott vagy és ha apám megtudja, hogy visszahoztalak nekem annyi. És inkább te halj meg másodszor is, mint én. – vigyorogtam rá gonoszul.

 - Alap, hogy ismerlek, mivel Zoe a… ööö ezt még így sosem mondtam, de ő a nagyanyám. – vontam vállat unottan. – Szóval muszáj ismernem téged. – azt az apró részletet ugyan gondosan elhallgattam, hogy nem tudnék róla annyi mindent, mint amennyit, ha nem kutatgattam volna szorgalmasan. – Tehát gondolom már leesett. Destiny Welles vagyok, az apám pedig nagyon simán kibelez, ha ezt meg tudja. Már 250 éve a föld mélyén poshadó hullát támasztottam fel. Ez… nagyon kész. – morogtam.

 - DE ruhát tényleg kéne szereznem neked, amíg kitalálom, hogy hogyan is küldjelek vissza téged. Két hét múlva Roxfortba kell mennem, addig muszáj eltüntetnem téged innen. – motyogtam elgondolkodva, majd az erkélyhez léptem.

 - Te itt maradsz! – parancsoltam rá, majd egy laza mozdulattal leugrottam az erkélyről. Csöppet keményebben landoltam, mint terveztem, de remélhetőleg még így is észrevétlen tudtam maradni. Levegőt visszafojtva léptem be a szüleim hálószobájába. Oké, apám nincs itt. Hál istennek. Akkor ezer százalék, hogy lebuknék. Anyám viszont úgy alszik, mintha fejbe lőtték volna.  Ajkaimat rágcsálva léptem oda apám szekrényéhez. Amilyen halkan csak tudtam kirángattam belőle egy inget és egy farmert, aztán kiiszkoltam a szobából és visszarohantam a sajátomba.

 Zihálva rogytam le a kanapémra, majd a ruhákat a szoba közepén álldogáló srác felé hajítottam, aztán elfordultam. Naná, hogy apám az én szobámat rakta a legmagasabbra….

 - Kész vagy már? – szóltam türelmetlenül.