Destiny

Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy Nate meredten bámulja Viviana fényképét. Csodálatos. Azt hiszem még tüzetesebben ki fogom kérdezni Zoet, erről a nőről.  Mi az úristent csinálhatott egy ilyen pasival? Inkább őt kellett volna feltámasztanom, hogy tippeket kérhessek. Nem ezt… ezt az idiótát.

 - Hülye vagy te?! Nem fogom felásni a sírodat, te nagyonnemnormális! – kezdtem el hisztériázni. Nem akarok hullát látni! Nem, nem, nem, nem, nem! Istenem, én vagyok a világ legpuhányabb vámpírja… Ez szégyen… Mikor mögém lépett már lassan az ájulás kerülgetett, így hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar. Apuciiiii! Jajj, mondja már valaki azt, hogy ez csak valami förmedvény álom, és mindjárt arra ébredek, hogy az ikrek visongva rontanak be a szobámba, hogy a legújabb körömlakkdivattal traktáljanak, ami engem speciel cseppet sem izgat.

Mikor beugrott a gödörbe remegve rogytam le egy kőpadra és reménykedtem, hogy Nate nem fog kisétálni valami aszott hullával a kezében. Na, azt száz százalék, hogy nem bírná a gyomrom. Engem ki kéne kúrálni. Mondjuk ki kéne nyírnom valakit. És a sírban tartózkodó most tökéletes alany lenne, nem? Nem. Tudom. Lehajoltam a lábam mellett fekvő márvány darabhoz. Csodás. Pont az a rész keveredik hozzá, ahonnan ez a nőszemély olyan fölényesen pillant rám, mintha csak azt akarná mondani: „Hiába erőlködsz kisanyám, soha nem leszel olyan, mint én.”. Olyan szívesen vágtam volna földhöz, hogy darabokra törjön, de aztán meggondoltam magam.

 Egy egyszerű pálcamozdulattal helyre állítottam a sírt, majd felálltam a padról és közelebb sétáltam a sráchoz. A lába elé dobtam a képes márványdarabot, majd előhúztam egy hajgumit a farmeromból és összefogtam vele gesztenyebarna hajzuhatagomat.

 - Már megbocsáss, de a szemfogaim egyáltalán nem nagyok és csak akkor látszanak, ha úgy akarom. – mondtam sértődötten. Képes gúnyolódni a vámpírságomon. Fel vagyok háborodva! A következő mondatán, azonban sokkal inkább fennakadtam,mint eddig bármelyiken. Hogy mivan?!

 - Te? Velem? Vissza? Roxfort? – nyökögtem döbbenten, majd hisztérikus nevetésben törtem ki. – Hah… jó vicc. Nem jöhetsz vissza. Te hallott vagy, érted?! Szerinted mégis hogy jönne ki az, ha betipegnél, mint Nathaniel Hemsworth?! Már megbocsáss, de ha jól emlékszem van egy jó pár díj a trófea teremben, ami a te nevedre szól. Esélytelen, hogy betedd a lábad oda. – jelentettem ki határozottan.