- Lenne szíved visszaküldeni? Bántanál?- vettem elő kiskutya szemeimet és reménykedve néztem rá. Valószínűleg igen. Úgyhogy semmire nem megyek ezzel a megnyerő stílusommal. Egészbiztosan kell az én beleegyezésem is. Vagyis, ha nem bólintok rá a kis idétlen tervére, még maradhatok is. Tökéletes lesz. Azért csalódnom nem kellett, még kétszáz év után is vannak olyan nők, akiket nem rúgnék ki az ágyamból. Kezdve mondjuk vele. Csak rá kell nézni. Azok a hosszú, vékony lábai, a széles csípője, vékony dereka, telt keblei és az arca is csinos. Még jó, hogy Viviana ezt nem hallja, mert egész biztosan bajban lennék.
- Szóval valamiféle rokon vagy - jegyeztem meg csak úgy mellékesen magamnak, miközben elgondolkozva bólogattam. Akkor oda az eddigi gondolatmenetem. Rokonnal nem fekszünk le. Nem udvarolunk neki, és nem is kezdünk ki vele. Nem baj, biztos vannak csinos kis barátnői. Hogy lehet Zoe a nagyanyja? Ja, már meg van. Damon.
- Igen, rettentően félek apádtól - jegyeztem meg gunyorosan. - Legalább annyira, mint mikor tündéri fodros rugdalódzóban feküdt a kiságyában és minden álma az volt, hogy elkapja a saját lábát - röhögtem fel cinikusan. Komolyan, nekem Welles-től kellene tartanom? És ha Destiny feltudott ébreszteni, akkor bármikor visszahozhat.
- Alig várom, hogy megöljön. Csak majd előtte elmondom neki, hogyan is szeretnék távozni. Azt hiszem írok is egy listát neki, hogy minden alkalommal tudjon válogatni belőle. Nem akarok minden alkalommal úgy kinyiffani, hogy letépik a fejemet - fontolgattam szemöldök ráncolva. - Mert ugye hiányoznék? Jó társaság vagyok ám - kacsintottam a lányra. Most megint fiatalnak érzem magam, nem fájnak a csontjaim és a külsőm megint olyan hatást gyakorol az ellenkező neműekre, hogy percekig levegőt sem kapnak. Képes és itt hagy? Ja, csak ruhát hozott.
- Kész - mondtam egyszerűen, de az ingnek a gombjaival még csak akkor bajlódtam. Hát az sosem ment. Még szerencse, hogy minden reggelre jutott valaki, aki begombolta helyettem.
- Segítenél? - sétáltam közelebb hozzá, majd szemeimet mélyen az övébe fúrtam. - Nyugi nem eszlek meg - küldtem felé egy ellenállhatatlan mosolyt és az ing két részét kezébe nyomtam.
- Szóval valamiféle rokon vagy - jegyeztem meg csak úgy mellékesen magamnak, miközben elgondolkozva bólogattam. Akkor oda az eddigi gondolatmenetem. Rokonnal nem fekszünk le. Nem udvarolunk neki, és nem is kezdünk ki vele. Nem baj, biztos vannak csinos kis barátnői. Hogy lehet Zoe a nagyanyja? Ja, már meg van. Damon.
- Igen, rettentően félek apádtól - jegyeztem meg gunyorosan. - Legalább annyira, mint mikor tündéri fodros rugdalódzóban feküdt a kiságyában és minden álma az volt, hogy elkapja a saját lábát - röhögtem fel cinikusan. Komolyan, nekem Welles-től kellene tartanom? És ha Destiny feltudott ébreszteni, akkor bármikor visszahozhat.
- Alig várom, hogy megöljön. Csak majd előtte elmondom neki, hogyan is szeretnék távozni. Azt hiszem írok is egy listát neki, hogy minden alkalommal tudjon válogatni belőle. Nem akarok minden alkalommal úgy kinyiffani, hogy letépik a fejemet - fontolgattam szemöldök ráncolva. - Mert ugye hiányoznék? Jó társaság vagyok ám - kacsintottam a lányra. Most megint fiatalnak érzem magam, nem fájnak a csontjaim és a külsőm megint olyan hatást gyakorol az ellenkező neműekre, hogy percekig levegőt sem kapnak. Képes és itt hagy? Ja, csak ruhát hozott.
- Kész - mondtam egyszerűen, de az ingnek a gombjaival még csak akkor bajlódtam. Hát az sosem ment. Még szerencse, hogy minden reggelre jutott valaki, aki begombolta helyettem.
- Segítenél? - sétáltam közelebb hozzá, majd szemeimet mélyen az övébe fúrtam. - Nyugi nem eszlek meg - küldtem felé egy ellenállhatatlan mosolyt és az ing két részét kezébe nyomtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése