Én ebben a szent minutumban meghalok. A térdeim pedig úgy remegnek, mintha csak a föld mozogna alattam. Pedig a padló még mindig tökéletesen szilárd volt. Még mindig döbbenten pislogtam a magát a tükörben bámuló srácra. Basszus! Nem fogadtam el a segítségét, inkább villámgyorsan pattantam fel a földről. Biztos… biztos megbolondultam. Így van, ez az egyetlen ész szerű magyarázat. Najó… Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek ennyire selymes is lehet a hangja, hogy beleborzongjak.
- Tudom, hogy ki vagy. – nyögtem ki rekedten. Naná, hogy tudom! Már, hogyne tudnám! Ez… ez nagyon durva. Nagyokat pislogva figyeltem ,ahogy elterül az ágyamon. Legszívesebben úgy visítottam volna, mint valami eszement fangirl, de inkább csak tovább bámultam. Ez… hihetetlen. Nathaniel Hemsworth fekszik az ágyamban. ATYASZENTÚRISTEN! Itt fogok agyvérzést kapni.
Nem elég, hogy egy szál lepedőben van és az is csak a csípőjét takarja el, még az is, ahogy beszél… Zoe mondta, hogy egós volt, meg minden, de hogy ennyire… Ez egy kicsit még nekem is sok. Halántékomhoz szorítottam ujjaimat, majd idegesen járkálni kezdetem a szobában, miközben az ágyamon fekvő valami perverzségről dumált.
- Fogd már be az istenért, legalább egy percre! Képtelenség tőled gondolkodni! – kiáltottam rá végül. Mekkora mázli, hogy a szobám tökéletesen hangszigetelt. Mert, ha nem lenne az, apám bejönne és ismételten kinyírná nekem ezt a pasit, aki épp az ágyamban fetreng. Kétségbeesetten rogytam le az íróasztalomhoz.
- Destiny. – nyögtem ki végül. Jézus isten, tényleg én támasztottam fel ezt itt. Basszameg, basszameg, basszameg! Damon agyon fog ütni, ez hót ziher! Hogy küldjem vissza? Hogyan?
Felpattantam a székről, majd odarohantam az ágyhoz és felrántottam róla a vaskos könyvet. Villámgyorsan kezdtem el lapozgatni benne.
- Hányban is haltál meg? – kérdeztem bizonytalanul. – Tudnom kell, ha vissza akarlak küldeni… - dünnyögtem magam elé elgondolkodva, miközben idegesen emeltem fel a pár perccel előbb elhajított vértasakot. Le kell nyugodnom. Muszáj. És vissza kell küldenem őt. Nem érdekel, hogy négy éves korom óta arra vágyom, hogy egyszer így megjelenjen. Mohón kortyoltam bele a vérbe. Mikor tekintetem találkozott a döbbent Nateével szégyenlősen vállat vontam, majd megnyaltam szám szélét.
- Bocs, elfelejtettem mondani. Izé… vámpír vagyok. De nyugi, nem akarlak megkóstolni. Vagyis de, csak nem tehetem… bár, ha azt nézzük senki se tudná meg… - kezdtem el magyarázni, majd mikor leesett miről is hablatyolok zavartan kaptam szám elé a kezem. – Bocs, ideges vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése