Nathaniel

Tényleg. Hol van az én varázspálcám? Vissza kellene szereznem. Csak tudnám hova tettem utoljára. Holnap reggel, vagy még jobb, most rögtön el kellene menni a régi kúriára. Vagy inkább a temetőbe. Ez az! Hiszen a varázslókkal együtt temetik a pálcájukat. Muszáj visszaszereznem szeretett tiszafa pálcámat. Az nélkül nem is létezek. Féllábú szerencsétlen vagyok a pálcám nélkül.
- Destiny, hol vagyunk helyileg? El kell mennünk a londoni temetőbe. Ugyanis, ezek szerint kétszázötven éve ott nyugszom abban az igen csak szűkös koporsóba, ahová pálcámat is süllyesztették. Vissza kell szereznünk. De örömmel látom, hogy mivel neked van pálcád, majd te kiásod nekem a koporsót. Tökéletes - dörzsöltem össze tenyeremet és diadalmasan vigyorogtam. Most komolyan, az a rohadt könyv mióta érdekesebb nálam? Minden figyelmét nekem kellene szentelnie. Inkább megnézem én is magamnak azt a receptet, aztán pedig minden erőmmel azon leszek, hogy az utolsó alapanyagot még véletlenül se tudja megszerezni. Hangtalanul a lány mögé suhantam, majd válla fölött én is elolvastam a három összetevőt. Oh, nagyon remek. A harmadikat ugyse tudja megszerezni. Érzelmi kapocs. Viccnek is rossz. De legalább biztosítom az itt maradásomat.
- Ugye tudod, hogy még hosszú ideig kell vendégül látnod? - dörmögtem mély, rekedtes hangomon nyakába, majd ellöktem magam az asztaltól.
- Mesélhetsz. Közben pedig induljunk. Ugye tudsz hopponálni? - kérdeztem tőle, mert ennyi év kimaradás után, félő lenne, hogy elhagynám a fél testemet. - Szóval első megállónk London, ahol felbolygatjuk egy kicsit a halottak ágyait. Ki tudja, jár-e még valaki a síromhoz. Na menjünk - tártam ki a lány előtt az ajtót és vártam, hogy induljon.