Néztem a lány arcát, ahogy koncentrálni kezdett, majd még közelebb léptem hozzá és én is lehunytam szemhéjaimat. És valóban. Ahogy felpillantottam, a sírom előtt álltunk. Hát nem akarok visszamenni a földbe. Még a gondolat is morbid, hogy mikor itt élvezhetem az életet, mások a föld alá kívánnak. Tekintetem a fejfára siklott, azon is Viviana fényképére. Arcvonásaim egy percig megkeményedtek és torkom elszorult. Hiányzott. Újra magamhoz akartam ölelni, érezni finom parfümjének illatát és hogy apró tenyerével végig simítson arcomon. Ez a pillanat elmaradt. Csupán a szél volt, mi egy viharos lökést hozott magával összekócolva amúgy is rendezetlen tincseimet.
- Csak az enyém volt - mondtam szinte magamon kívül, remegő hangon. Vettem egy mély levegőt, majd megköszörültem torkomat és zsebre dugott kezekkel sétáltam közelebb Destinyhez.
- Ne aggódj, nem én fogom kiásni a saját síromat. Ki tudja nem hoz-e rám valami szerencsétlenséget. Kellene valaki, aki a segítségemre lesz. Mondjuk, akinek vámpír vér csörgedez ereiben, van varázspálcája... - sétáltam körbe Destiny-t, majd közvetlen mögötte álltam meg.
- Mit szólnál, ha te lennél az a személy? - suttogtam kéjesen fülébe. Nehogy már nemet mondjon. Szükségem van arra a pálcára. Kezeimmel gyengéden megfogtam az övét, majd megvártam, amíg rákulcsolja vékony ujjait a magyal pálcára. Lassan felemeltem kezét, majd egyenesen a sírkőre irányítottam.
- Lazulj el. Most pedig - koncentráltam, miközben észrevétlenül átkaroltam derekát. - Bombardo! - kiáltottam el magam, majd néztem ahogy a gránitból készült fejfa darabjai a méregzöld fűszálak közé hullanak. Így legalább nem kellett Viviana izzó pillantását látnom. Nem akarta volna szemtanuja lenni, ahogy éppen egy kislányt tanítok varázsolni. Vagy inkább én nem akartam volna megvárni, amíg hisztizni kezd.
- Most pedig. Defodio - mondtam ki a bűbájt, majd a föld kimélyült, míg meg nem láttam a koporsót. Meg van. Hála az égnek. - Finite! - intettem a pálcával, majd visszacsúsztattam a lány pálcáját zsebébe és beugrottam a gödörbe. Örömmel tapasztaltam, hogy a koporsó fedelét játszi könnyedséggel sikerült feltárnom. A pálcámnak azonban hűlt helye volt.
- Rohadt életbe - káromkodtam el magam, majd mérgelődve másztam ki az árokból. - Temesd vissza - parancsoltam rá erőteljesebben a lányra. Végképp elvesztettem a reményt, hogy meg lesz a pálcám. Ki tudja, mi történt 250 év alatt a házamba.
- Nincs meg. Tök feleslegesen ástuk ki. Nem tudom hogy lehetséges ez, hogy nem volt itt - mérgelődtem és idegesen ide-oda mászkáltam a temetőben. - Nekem kell a pálcám. Az nélkül élni se tudok. Olyan vagyok, mint... mint te a hatalmas szemfogaid nélkül - jegyeztem meg durcásan és mellkasom előtt keresztbe fontam karjaimat, majd úgy dobtam le magam a legközelebbi sírkőre.
- És így nem tudok visszamenni veled a Roxfortba - jegyeztem meg egy gunyoros félmosoly kíséretében, majd beharaptam alsó ajkam. - El ne képzeld, hogy kihagynám ezt a remek lehetőséget. Nekem ott a helyem. Pár évszázaddal ezelőtt én voltam az iskola csúcs pasija. Mindenki engem akart. És teszünk róla, hogy ez most is így legyen - dicsekedtem büszkén. - Persze, ez csak azután történhet meg, hogy szerzek pálcát. Tényleg, melyik házba is jársz? Nagyon remélem nem hoztál szégyent a felmenőidre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése