Ez a csaj. Nem értem miért nem tudja megérteni, hogy én megint élni akarok. Eljátszom neki a mártírt, aztán remélhetőleg minden problémánk megoldódik. Hiszen kinek ne esne meg a szíve egy teljesen elkeseredett, magába roskadt srácon, aki annyira édesen tudja meresztgetni a szemeit, hogy az szinte írigylére méltó.
- Szóval haljak meg? Azt akarod, hogy visszamenjek? Igazad van. Viviananak már egészen biztosan hiányzok. - Minden mondatom után szám sarka egyre lejjebb konyult, míg végül már sírásra álltak ajkaim. Álam úgy remegett, mint mikor a kis gyerekekből két percen belül kitör a megállíthatatlan zokogás. De valahogy hatást kell gyakorolnom Destiny-re, különben amíg alszom visszaküld a sírba.
- Akkor én most azt teszem, amit mondassz - sóhajtottam egyet lemondóan, majd hosszú léptekkel visszasétáltam a sírhoz.
- Segíthetnél visszamásznom abba a koporsóba. Remélem azért a fulladás egy gyors halálhoz vezet. Nem szeretnék túl sokáig szenvedni. Mindig is gyors, fájdalom mentes halált akartam. Nem is tudom már mit is éreztem kétszáz akárhány évvel ezelőtt - magyaráztam egyhangúan.
- Na lendítsd azt a pálcát. Kell az a koporsó. Meg kell halnom - csóváltam meg lemondóan fejemet és színészien kitöröltem szemeből a könnyeket. - Gondolom a ruhákat vissza akarod vinni Damonnak. - Lassan elkezdtem gombolni az inget. Hát igen, a vetkőzés mindig is jobban ment. A vetkőztetésről már ne is beszéljünk. Közelebb sétáltam Destinyhez, majd hálásan néztem le a lányra és nyomtam kezébe az inget, majd halkan kezdtem beszélni hozzá és annyira közel hajoltam hozzá, hogy ajkaim szinte övéit súrolták mondandóm közben.
- Köszönöm, hogy ha csak néhány óráig is, de visszahoztál az életbe. Örülök, hogy ilyen rokonaim lesznek a jövőben. Aztán ne hozz szégyent a mardekárra - leheltem még csendesen, majd nyomtam egy gyengéd csókot homlokára, és visszasétáltam a sírhely mellé.
- Na mi lesz? Tedd csak meg. Hiszen én nem tudom, hogy milyen az élet... ugyse tudnék beilleszkedni. Meg kell halnom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése