Destiny

Az írósztalaom fiókjában kotorászva próbáltam húzni az időt, amíg találkoznom kell a valószínűleg az ebédlőben ülő apámmal. Meg a hülye húgaimmal, akik ott fognak helyeselni minden egyes tőmondatra, amivel engem gyaláznak. Alig várom…

 - Ja. Kész. –sóhajtottam gondterhelten, majd felálltam a székről.

 - Remélem, tudod, hogy ritka nagy hülyeségeket beszélsz. Egyébként meg ne rángass már, tudok magamtól is menni. – húztam ki kezem a szorításából, majd a lehető leglassabban vánszorogtam le a lépcsőn a srác után. Mond, hogy anyám ott van, léci, léci, léci, léci… Akkor talán megúszom egy fél órás ordibálással. Persze Natet nem tudja megmenteni a biztos haláltól, de ez most lényegtelen. De kis önző vagyok. Így kell ezt. – Nem akarod megengedni nekem, hogy megkóstoljam a véredet? – biggyesztettem le alsó ajkam játszott szomorúsággal. A konyhából kihalasztott Harmony idegesítően behízelgő hangja, majd kicsit késve Hopé is. Aztán Abigail is beszélni kezdett. Basszus… basszus, basszus, basszus! Ő is agyon fog verni, ha megtudja, hogy az ő könyvét használtam. Persze nem szándékosan, de akkor is. Ez borzalmas. Hogy kerülhettem pont én ilyen helyzetbe? Egyébként meg… feltámaszthattam volna valaki olyat is, aki esetleg a hasznomra válik és nem nyírják ki. Megint. Tényleg, meg kéne kérdeztem tőle, hogy pontosan hogy is halt meg! Bár lehet, bunkóság lenne… Nem baj, kíváncsi vagyok…

 - Nem rövidítik sehogy és főleg nem te. – morogtam bosszúsan, majd egy unott oldalpillantást vetettem rá. – Nem kell neked mosdó. Úgyis meghalsz öt percen belül. De azt mond el szépen, hogy hogy is haltál meg először. – álltam meg a hall közepén.

 - Destiny miért ácsorogsz odakint? – hallottam meg apám reggelente még egy cseppet kómás hangját kiszűrődni az ebédlőből. Kiszáradt a torkom, a tenyerem izzadni kezdett és rémültem rágcsálni kezdtem a szám szélét.

 - Mindjárt megyek… - krágoktam, aztán nagyot nyelve magam után húzva Natet, elindultam a többiek felé. Szégyenlősen mosolyogva dugtam ki a fejem a fal mögül, mire Damon felvonta egyik szemöldökét. Mekkora mázli hogy reggelente olyan álmos, hogy nem vesz észre semmit. Így mikor lehajtotta a fejét, hogy megkenjen egy pirítóst, gyorsan beugrottam a szobába magam után rántva a srácot is. Láttam, ahogy Aby a szája elé kapja a kezét, a húgaim megállnak a rágás közben, anyám szeme pedig kikerekedik, Damon pedig lassan felemeli a fejét…