Destiny

Azt hittem belerúgok egyet Natebe, mikor még közelebb lépett. Én elhiszem, hogy be van fosva, de nem veszi észre, hogy sokkal nagyobb biztonságban van, ha úgy csinál, mintha még a nevemet se tudná?! Pillantásom anyámra siklott, aki úgy vigyorgott, mint aki be van szívva.  Na, hát ez se normális. Folyamatosan azt szajkózza, hogy szerezzek már valami pasit, mert még ferdehajlamúnak néznek… Jézus… Nagyon nyeltem, majd félve pillantottam Damonra, akinek megállt a kezében a villa. Látszott a szemén, hogy még nem teljesen fogta fel a helyzetet, de azért nagyon igyekszik. Aztán szinte látható volt az arcán a felismerés. Arcvonásai megkeményedtek, lassan letette a villát az asztalra, aztán lehunyta a szemeit. Gondolom remélte, hogy csak rosszat álmodik. De mikor újra felpillantott és észrevette, hogy Nate még mindig veszélyes közelségben áll hozzám, acélkék szemei vörösbe váltottak. Rémülten hátráltam egyet, majd segélykérően pillantottam az asztal végén ülő Abigailre. Aztán kénytelen voltam tekintetemet az asztal másik vége felé kapni ahonnan esztelen vihogás hallatszott. Még feleszmélni se volt időm, mikor Hope és Harmony már szinte felfalták Natet.

 - Hoztál reggelit nővérkém? – kérdezte csillogó szemmel Hope. Ő a szelídebb a húgaim közül. Általában csak egyetért Harmony szélsőségeivel.

 - És milyen fincsi… - nyalta meg a száját Harmony, miközben végigsimított a megdöbbent Nate arcélén. Automatikusan löktem félre a kezét, mire összeszűkült szemmel nézett rám. – Mikor lettél ilyen önző? – sziszegte, miközben kieresztette szemfogait és a srác nyakához hajolt. Nem csodálom, hogy Nate megdermedt és meg se mozdult. Ez általános reakció. Az én agyam viszont elborult, mikor megláttam, hogy Harmony szemfoga megkarcolja a bőrét. Már épp indultam, hogy meggyilkoljam a saját húgomat, de valaki megelőzött.

 - Harmony, ülj vissza! – apám hangja olyan jegesen hasított végig a szobán, hogy rémülten összerezzentem. Harmony pedig kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett. Félve pillantottam Damonra, aki még mindig a helyén ült, de mereven bámult ránk.

 - Én… - kezdtem remegő hangon, de megint a szavamba vágtak.

 - Damon, ne dühöngj, az én hibám. Lapozgattam a könyvben és véletlenül hangosan olvastam fel az egyik igét, és Nathaniel járt az eszemben, szóval az a helyzet, hogy feltámasztottam a srácot és megkértem Destinyt, hogy figyeljen rá egy ideig. – darálta le egyszerre. Döbbenten bámultam rá. Tényleg… hazudott apámnak, csak hogy megvédjen? Akkor is, ha nem tudja a részleteket? Kis híján hálás mosoly kúszott ajkaimra, de még időben visszafogtam magam. Damon nem épp kedvesen méregette Abyt, aztán felsóhajtott és Natere pillantott.

 - Miért pont Destiny közelébe? – fintorodott el végül. Nem fogunk meghalni! Nem lesz semmi! Imáádoom Abigaiiilt! Imádooom! – Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte Abytől, de közben Nate felé küldött ellenséges pillantásokat.

 - Hát… mivel nem igazán lehet visszaküldeni, úgy gondoltuk Abyval, hogy visszajöhetne velem a Roxfortba… - szólaltam meg bizonytalanul. Damon szeme veszélyesen megvillant, majd pár másodpercig méregetett bennünket, aztán a kezemre csúszott a pillantása, amivel kétségbeesetten markolásztam Nate ingujját.

 - Ha nem tartasz tőle minimum 3 méter távolságot, nem hinném, hogy megéri a Roxfortot. – morogta fenyegtően, mire gyorsan arrébb léptem a sráctól. Aby vidáman tapsolt egyet, majd odaugrándozott hozzánk és kilökdösött minket az ebédlőből. A hallban viszont elkomorult.

 - Remélem mindketten tisztában vagytok vele, hogy nagyon sokkal tartoztok nekem… - sziszegte bosszúsan, majd visszalibegett a többiekhez. A pár percnyi döbbent csendben még hallottam apám nyafogását „Láttad, hogy hozzáért?! Biztos, hogy nem ölhetem meg Kiara?!”, aztán megkönnyebbülten sikítva vetettem magam a srác nyakába.

 - Sikerüüült!