Destiny&Viviana

Destiny

Tátott számmal bámultam Natere, mikor elkezdett nekem magyarázni arról, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszélek. Pár percig ütemesen kinyitottam, majd becsuktam a szám, mivel mindig akartam mondani valamit, de aztán meggondoltam magam. Végül sértődötten bevonultam az ágyamba és berántottam a baldachint.

Körülbelül húsz perccel később mikor a rothadt hal és a záptojás szaga terjengeni kezdett a szobában, kimásztam az ágyból és kitártam a hatalmas kétszárnyú ablakot. Aztán odasétáltam az üsthöz amiben valami vízszínű kotyvalék bugyogott és beleszagoltam. Nem hiányzott hozzá sok, hogy a főzetet a reggeli véradagommal bővítsem. Megráztam a fejem és hátrébb léptem, majd még mindig sértődötten fordultam Nate felé. Összefontam mellkasom előtt a karjaimat, miközben gyilkos pillantásokat lövelltem felé. A „kérhetsz bármit” mondatán azonban fennakadtam.

Körülbelül három centi van az arcunk között, szóval azt hiszem két választásom van. Tekintve, hogy vámpír vagyok, hiszen különben nem lenne kettő. De mégis van. Elgondolkodva pillantottam olykor az ajkara, aztán a nyakán hívogatóan kidagadó ütőérre. Hihetetlen nehéz egy döntés. Igazából mindkettő kéne, de azt nem lehet. Kérdem én, miért nem arra készítenek fel minket, hogy hogyan döntsünk ilyen helyzetekben ahelyett, hogy számmisztikát, mágiatörit és egyéb hasztalan marhaságokat tömnénk a fejünkbe?

Végül magabiztosan elmosolyodtam. Megragadtam a  srácot az ingénél fogva és magamhoz húztam. Pár másodpercig élveztem, ahogy ajkaink összetapadnak, aztán kieresztettem szemfogaimat és felsértettem vele alsó ajkát. Miután pár csepp vér a számba hullott eltoltam magamtól és hátrébb léptem. Nem kértem el tőle a kezében tartott tőrt, inkább szemfogaimmal egy apró vágást ejtettem a csuklómon.

 - Mehet? – vontam fel szemöldököm, majd mikor bólintott én is hagytam, hogy pár csepp vérem az üstbe csurogjon, aztán hátrébb léptem. A kondér alján egy apró örvény alakult ki, amit sziszegő hang követett. Aztán sok, sok füst és egy robbanás.

A portól tüsszögve tápászkodtam fel az ágyam mellől, ahova levetettem magam. A kitárt ablaknak hála a füst kezdett oszladozni. Az üst mellett pedig egy fekete valamibe öltözött női alak bontakozott ki. Pár másodpercig döbbenten bámultam, de nem léptem előre. A nő hosszú, sötétbarna tincsei lágyan omlottak csupasz karjaira és hátára. Azúrkék szemeivel hitetlenkedve pillantott végig a szobán.

Viviana

Az egyik percben még halálos csönd és egy rohadt nagy feketeség vett körül, aztán olyan érzésem támadt, mint ha valami szívni kezdett volna. Nem volt kifejezetten kellemes, azt had mondjam el. Aztán majdnem megvakultam a hirtelen világosságtól. Amint viszont kinyitottam a szemem, kiderült, hogy nincs is olyan világos csak nekem tűnt annak a hót sötétség miatt, amiben eltöltöttem egy „kis” időt. Olyan fura volt újra érezni a szagokat (amik most kifejezetten rosszak voltak), látni(a füstöt) és érezni, ahogy a hideg fuvallat végigsimít a bőrömön. Körbefordultam a szobában, de egy hatalmas állótükrön kívül nem sok látszott az egészből. Előre félve sétáltam a régebben kifejezetten kedvelt tárgy felé, majd pillantottam bele. Arra számítottam, hogy újra az ötvenes önmagam pillant majd vissza, így mikor az alig tizenhét éves Vivianával kellett szembenéznem, őszintén megdöbbentem. Mégis hol vagyok egyáltalán? És hogy kerültem ide? Hiszen én meghaltam! Emlékszem… túl jól emlékszem a fájdalomra, Chase ordítására és Lora rémült sikolyára… Megráztam a fejem, majd megfordultam, hogy újra felmérjem a környezetemet. Ez a szoba… ez… annyira ismerős…

 - Nate?! – sikoltottam fel döbbenten, mikor megpillantottam a földön ülőt.