Azt hiszem jobb lesz, ha most inkább csendben maradok. Ugyis nekem van igazam. A lánya. Miért ne beszélhetett volna a fejével? Én megértem, hogy Lora egy kicsit hasonlított a nagyanyjaira, de annyira csak nem lehetett önfejű, hogy a saját anyját visszautasítsa. Nem számít, ez már régen volt. Most csak rá kell koncentrálnom. Hiszen, most neki bármennyire is nem tetszik, nincsenek itt a gyerekeink. Nem kell félre érteni. Nagyon szerettem Lorát és Chase-t is, de én soha nem voltam képes felnőni. Ugyan olyan gyerekes maradtam miután megszülettek. Ütnivaló apa vagyok. Éppen ezért, most hogy ismét élek és virulok, nem követek el olyan oltári nagy hibát, mint hogy teherbe ejtem Vivianat. Csak mi ketten leszünk. Örökké, egymásnak.
Biccentettem Destinynek, hogy menjen ki, majd zsebredugtam kezeimet és hátamat hanyagul egy üres falszakasznak vetettem. Értetlenül ráncoltam össze szemöldökömet, ahogy idegesen járkálni kezdett a szoba közepén. A gondolkodás veszélyes dolog, főleg egy nő számára. De azért imádom, hogy ilyen bátor.
- Halljuk, mire jutottál. Csak gyere már ide, annyira régen ölelhettelek magamhoz - suttogtam neki rekedtes hangon, majd derekát átölelve magamhoz húztam és két karommal átfontam felsőtestét. Imádtam a parfümét, amit még ennyi évszázad után is éreztem testén. Ajkamat nyakára tapasztottam és apró csókokkal halmoztam el puha bőrét.
- Értem már miért akartál kettesben maradni velem - húztam kaján mosolyra ajkaimat, majd szembe fordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek. - Rossz kislány vagy... - mondtam csendesen, majd az ágyfelé hátráltam vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése