Nate

Kikészülök ettől a csajtól. Most ezt tényleg nem érdekli, hogy engem valószínűleg fél órán belül visszaküldenek a szűkös, fekete és büdös koporsómba, vagy csak makacs és belegebedne, ha azt mondaná, nélküled szürkék lennének a napjaim? Na jó, ilyet még álmomban sem tudnék elképzelni. Alig ismer negyvennyolc órája. Ennyi idő alatt nem tudtam kellőképpen belopni magam a fagyos kis szívébe. Ami azt illeti, inába szállt a bátorságom. Én nem akarok meghalni. És nem is fogok. Ha minden igaz, tudok hopponállni. Ha nem is innen, de az udvarról, már egész biztosan. Destiny elmeséli apucinak, ami történt, én pedig lelépek. Miért kellene hagynom, hogy Damon kinyírjon? Engem különben sem lehet olyan egyszerűen eltenni lábalól. 

- Készen vagy már? - félreértés ne essék, nem azért siettetem Destinyt, hogy minél gyorsabban leérjünk a nappaliba, ahol még talán nincs ott az idegbeteg apa jelölt, csak éppen fel kell mérnem az esélyeimet, hol tudok megszokni. Hogy ez mennyire mardekáros szokás...

- Ettől a túl sok izgalomtól megnő a vércukor szintem és lehet, hogy már nem fog annyira ízleni a vérem. De ezt nem próbáljuk ki. Na gyerünk - ragadtam kézen a lányt, majd vettem egy mély levegőt és szapora léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn, húzva magammal Destinyt. 

- Egyébként most, hogy még van körülbelül negyed óra az életemből, elmondhatnád, hogy is becézik a Destinyt? Nem akarok tudatlanul meghalni - kacsintottam rá, majd a földszintre érve észrevétlenül szétnéztem, hol lehet a bejárati ajtó. A méretes ajtót nehéz lett volna nem észrevenni, de az árnyékokból ítélve azonban vannak őrök is. Na, ez veszett ügy. Az ajtót jobb lesz, ha elfelejtem. Erről jut eszembe...

- Destiny, mosdóba kell mennem. - Csak remélni tudtam, hogy a földszinten van mosdó, és annak a helyiségnek még ablaka is van. - Megmutatnád, melyik ajtó is rejti a mosdót? - pislogtam rá ártatlanul és egyik lábamról a másikra álltam, hogy még hitelesebben tudjam előadni magam. Csak válaszoljon már... Nem akarom, hogy Damon ideérjen.