Nate

Egészen könnyen megúsztam az első találkozómat, Damonnal. Valahogy másra számítottam. Egész másra... Persze, nem mintha nem örülnék, az életemnek. Így pár órán belül viszont láthatom szeretett Roxfortomat. A diákok általában utálnak visszatérni iskolájukba. Én nem tartozom közéjük, hiszen már rég visszavágytam második otthonomba. Amit talán sajnálok, hogy nem a régi társasággal térhetek vissza. De hát, nem lehetek telhetetlen, örülnöm kellene, hogy legalább én visszamehetek. És ha már itt tartunk, lesz társaságom. Destinyt fogom szórakoztatni, hónapokig. Neki pedig kötelessége eltűrni, hiszen Abigail, a gondjaira bízott, én pedig előszeretettel fogok ezzel visszaélni. Mardekárosan tökéletes életem lesz a Roxfortban. Nincs is más ház, ahova egy vérbeli gyilkos kerülhetne. Még szerencse, hogy Viviana nem hallja ezen könnyed kijelentésemet. Soha nem díjazta, hogy sportot űzök az emberek fejének lekaszabolásából. Pedig élveztem. Vámpír néninek elfelejtettem megköszönni, hogy életben hagyott. De nem is baj, ez így természetes. Csak nem lehetnek annyira hidegvérű gyilkosok, hogy feleslegesen ontsák ki egyes személyek életét. És Destiny megmondta: kár lenne a fincsi véremért. Nem csak kívülről, de még belülről is tökéletes vagyok. Pedig hányan emlegették, hogy a szép külső romlott külsőt takar. Ezt nektek. 

Na, de most az a lényeg, hogy hatalmas bőröndömet magam után reptetve haladok végig az iskola folyosóján. Azt már észre se veszem, hogy egy zavaró tényező baktat mellettem, akinek már pontosan húsz perc, negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat... másodperce be se áll a szája. És a legszarabb az egészben, hogy nem is nekem löki az idétlen favicceit, meg a monoton hülyeségeit erről a kőtömbről. Na jó, az iskolát nem bántjuk. Remélhetőleg még sokáig fog állni ez a kőtömb. Szóval, már csak ötvenkilenc lépcső választ el szeretett klubhelyiségemtől, de ezzel a törpe nyájjal a hátam mögött, meg természetesen magam előtt, még lépésben sem lehet haladni, mert félnek, hogy a pici bokácskájuk kitörik, ha a csúszós lépcsőfokok szélére merészkednek lépni. Miért nem lehetne, hogy én most itt az összes előttem toporgó nyomorékot lelököm? Ja emlékszem. Mert akkor Destiny a három másodperces tettem miatt három órán keresztül szajkózná, hogy nem ismerem azokat a szavakat, hogy türelem, tolerancia, meg hasonlók.

- Azt hittem, hogy még megvárjuk a varázslók következő háborúját, mielőtt belépünk - jegyeztem meg szarkasztikusan, majd szemforgatva utat törtem magamnak a diák seregben és mielőtt még Destiny elmondta volna, hogy merre vannak a lány és fiú hálók, elindultam a bal lépcsőn felfelé. Szerencsére még mindig nem jutott senkinek átköltöztetni a lányok részlegét erre az oldalra, így nem tudtam eltéveszteni az irányt. Megkerestem a hetes szobát, de hatalmas csalódás ült ki arcomra, mikor megláttam, hogy az ezüst táblácskába már nem az én nevem volt írva, se Sebastiané, se Brendoné nem díszelgett már rajta cikornyás betűkkel. Én akkor is ebben a szobában fogok aludni, még akkor is, ha párbajoznom kell a lakókkal. Nem mintha annyira félnem kellene, hiszen nonverbális átkokkal is leterítenék egyszerre tízet. De ezt nem fogom kipróbálni. Még nem. De ezt a szobát akkor is én fogom megkapni. 

- Destinyyyyyy - kiabáltam el magam, miközben bőröndömet leejtettem pontosan az ajtó küszöbére. Nincs az a varázsló vagy boszorkány, aki engem innen eltántoríthatna. Ja igen, és pálcát is szereztem. Teljesen ugyan olyan, mint a régi. Hozzám illően maga a tökéletesség. Na, végre ide tudott érni.

- Én ebben a szobában fogok lakni. Intézd el nekem - jelentettem ki parancsolóan. - Hiszti vagy nem hiszti, én ragaszkodom ehhez a szobához. Nem fogok másnak az ágyában aludni. Hiszen itt van az én ágyam, amihez annyi mámoros éjszaka emléke kötődik - mondtam egy kaján vigyor kíséretében, de rögtön utána arcvonásaim elkomorultak. 

- Szóval, mi lenne, ha megbeszélnéd a bent lakó csődtömegekkel, hogy vonszolják át a hatalmas hátsófelüket egy másik szobába. Az sem érdekel, ha éppen maga Merlin lakik odabent. Értve?