Teljesen lefagyva hagytam, hogy Nate magához szorítson, aztán izgatottan magyarázni kezdjen. Összevont szemöldökkel pillantottam rá, miközben látszott, hogy ő most mennyire boldog. Nem gyakran láttam ilyennek. És most nem akartam elrontani az örömét. De a „nincsenek gyerekek” kijelentésére összerándult a gyomrom. Nem… tényleg nincsenek… hiszen már ők is meghaltak… és soha többet nem látom őket… Ajkamba kellett harapnom, hogy ne gyengüljek el a gondolatra. Gyengéden végigsimítottam arcélén, majd az eddig észre sem vett lány felé pillantottam. Aki nem nézett valami kedvesen rám. Körülbelül úgy, mintha legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánna. Lassan biccentettem felé, mire felhorkant és odalépett a szekrényéhez. Kirángatott belőle egy farmert és egy pólót és szabályosan hozzám vágta.
- Kösz. – kaptam el őket a levegőben, majd elengedtem Natet és besétáltam a fasuma mögé. Nagyon lassan öltöztem, hiszen meg kellett emésztenem az előbb hallottakat. Újra itt. A Roxfortban, 200 év után. Mindenki nélkül, akit valaha szerettem. Jó, ez nem igaz, hiszen Nate itt van, de… Miért támasztottak fel? Hiszen már annyira megszoktam azt az örökös sötétségét?
- Azt mondtad Zoe? Mi köze ennek a kiscsajnak a ribanc húgodhoz? – léptem ki a paraván mögül, majd ültem le az ágy egyik szélére. A következő, amit észleltem az az arcomnak csapódó kemény valami. Szám kissé elnyílt a döbbenettől, majd felemeltem a lábamtól a fekete fésűt. Lassan pillantottam fel a pár méterre álló lányra, aki összeszorított ajkakkal bámult rám.
- Válogasd meg, hogy kit nevezel ribancnak. Főleg te! – sziszegte dühödten. Felvontam egyik szemöldökömet, majd Natere pillantottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése