Viviana

Kissé feszélyezve éreztem magam, ahogy ott álltam Nathaniellel szemben. És fura érzés volt. Körülbelül ötven éve lehetett – már amennyit élve töltöttünk -, hogy zavarban voltam előtte. Előtte, akivel megszámolni sem tudom hány évig voltam együtt, akit olyan forrón szerettem és, akiért aztán szánt szándékkal dobtam el önön életemet.

Aztán most kidobtam. Ez elég… vicces. Rendben, annyira nem az. Inkább siralmas. Néha elgondolkodtam rajta, hogy gyáva vagyok. De aztán kivertem a fejemből ezt a gondolatot. Nem vagyok az, inkább… önző. Annyit, de annyit szenvedtem mellette az évek során. Rengetegszer éreztem magam értéktelen rongydarabnak, akinek semmi hasznát nem veszik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mindez mellett hihetetlenül boldog voltam vele. Kár, hogy nem tudom a pozitívumokat nézni.

Nem akarok még egyszer annyi szörnyűséget átélni a szeszélyei miatt, mint a legutóbb.  Elegem volt. Túl sok mindent kéne elviselnem, és valahogy nem tűnik vonzónak az egész. Főleg, hogy már a gyerekeim sincsenek velem. Pedig ők… azt hiszem ők ketten voltak a legjobb dolog, ami velem történt. De már nagyon messze vannak…  Azonban nem bírtam ki, hogy ne keressek vissza a családfára. Chasenek, annak ellenére, hogy azt monda esze ágában sincs lekötni magát, a kicsi lánya mellett még egy fia is született, Lorának pedig, két fia. Az ükunokáink pedig még mindig itt vannak valahol. És már látom előre, hogy nem fogom kibírni, hogy ne látogassam meg őket. Annyira kíváncsi vagyok! Tudni akarom, hogy milyenek, hogy, hogy néznek, hogyan viselkednek, hol laknak. Mindenre!

De jelen pillanatba a mostani problémámat kéne megoldanom: Natet.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy az arcomra kényszerítsek egy derűs mosolyt és megszólaljak.

 - Szia. – mondtam. Ennyi tellett tőlem, amikor arcaink veszélyes közelségbe kerültek. Tudtam, hogy direkt csinálja. Miért nem képes feladni végre? Részletesen elmagyaráztam neki, hogy jobb lesz nekünk külön, ha kaptunk egy második esélyt. De láthatólag ez őt nem érdekli.

Megköszörültem a torkom, majd hátrébb léptem még mindig elnézően mosolyogva. Kivételesen örültem neki, hogy részeg. Ilyenkor sokkal egyszerűbb ellenállni neki, mert bűzlik az alkoholtól.

 - Nem, nem hozzád. Az egyik… barátommal volt találkozóm.

Nate

Oh, nem tudtam, hogy ittas állapotban, az embernek, vagy vámpírnak vagy mi a franc vagyok, ilyen gyorsan teljesül minden kívánsága. 

Még egyszer utoljára végig húztam a szívószál lekerekített végét az "M" betűn, majd elnéztem jobbra, amerről egy igencsak ismerős hang ütötte meg a fülemet. A kocsma sörtől, whiskytől és dohánytól átitatott levegőjét, most valami egészen más illat váltotta fel. Ezt a kellemes, édeskés vanília illatot ezer közül is felismertem volna. Nem lehetett valóságos, hogy Viviana valóban ott állt mögöttem, és az én nevemet ejtette ki kívánatos ajkain. Szánalmas volt, hogy mikre nem képes az agyam. Hitetlenkedve nevettem fel, majd játékosan arcomat oldalra hajtottam, és egy apró puszit leheltem az odaképzelt kézfejre, ami túl puha volt és túl Viviana illatú. Akkor sem hiszem, hogy ő még megkeresne. Baromság, az se izgatná, ha éppen most vágnám le a lábaimat, hogy az éjszaka újakat növesszek. Vagy más testrészemet... 

Most pedig ki kell derítenem, hogy valóban csak képzelődöm-e, vagy valóban itt van Viv. Elhomályosult tekintetemet a lányra emeltem, kezemet pedig szinte hozzá sem érintve bőréhez végig húztam törékeny arcélén. Érintésem azonban egy pillanat alatt váltott kapkodóvá, és szinte éreztem, ahogy a kezeim közé vont lány szíve egy elszalasztott dobbanás után már egy másodperc alatt a dupláját veri. 

- Niel - haraptam rá alsó ajkamra, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Eszemágában nem volt megcsókolni, sőt, még túl mohón érintéseimmel sem akartam falni testét. Keresztnevét pedig nem azért nem használtam, mert elfelejtettem, dehogy. Szánt szándékkal mondtam leánykori családnevét. Az a sok pletykaújság, amit a napokban elolvastam ez miatt a barnahajú nőszemély miatt, mind azt ajánlotta, hogy tegyek úgy, mintha észre se venném jelenlétét, vagy csak apró gesztusokat tegyek felé. Hát én a másodikat választottam.

- Mit keresel itt? Másra vártam - mondtam gőgösen, majd mentettem a menthetőt és a sót egyszerűen lefújtam a pultról. 

- Te sem hozzám jöttél igaz? - kérdeztem halkan. Miközben beszéltem ajkaink össze-össze értek. Pillantásom szája és szemei között kapkodtam, de még mielőtt elkaphatott volna a hév, eltoltam magamtól. Szóval még is itt van. Ő.

Viv

Egy szál fehérneműben, elégedetlenül álltam a tükör előtt. Jobbra fordultam, aztán balra, aztán megnéztem magamat hátulról, végül megint szembe fordultam tükörképemmel. Ez megy már vagy tíz perce. Ez röhejes. Hisztérikusan dobbantottam egyet a lábammal. Ezt nem tudom elhinni!

 - Mi a baj kicsim? – karolta át a derekam valaki, aki igencsak híján volt a ruhának.

 - Ez! Ez itt a baj! – böktem rá a melltartómra. – Annyira… kicsik! – fakadtam ki dühödten. Most komolyan. Összementek a melleim. Nem, ez így nem igaz. Még nem akkorák, mint kellenének. Te jézusom, ez még rosszabb! Wááá, 19 éves koromban voltam először megelégedve a méreteimmel, most meg MEGINT itt állok kis csitriként, szúnyogcsípésekkel a csodás melleim helyén! Ezen még a push-up is nehézkesen segít!

 - Nincs velük semmi baj… - susogta a fülembe a mögöttem álló, miközben ujjai a melltartókapocs felé vándoroltak. Ingerülten löktem arrébb a kezét, majd trappoltam vissza a meglehetősen zilált ágyhoz. Felkaptam a széléről a még mindig helyén álló srác ruháit és odadobáltam neki őket, miközben én is magamra rángattam a sajátjaimat.

Még akkor is azon sokkhatás alatt voltam, hogy visszanőietlenedtem – jó szó mi? – mikor már a „D” betűs fiúka kezét fogva trappoltam le a lépcsőről. Hát őt… őt a könyvtárban fogtam. Egész cuki. És népszerű. Na meg lefoglal, így nincs időm a lelkiismeretemmel beszélgetni Nate miatt.

Mikor körbenéztem a Három Seprűben és felismertem a lépcsővel szemben ülőt, úgy engedtem el a mellettem álló kezét, mintha csak parázs lett volna. Remélem elég gyors voltam. Próbáltam észrevétlenül lépni Nate mögé, aki épp valamit nagyon alkotott. Méghozzá a nevemet. Ohh, a francba…

 - Nate… - érintettem meg a vállát. Részeg volt. Nagyon. Éreztem a szagán és a ködös tekintetén.

Outfit

Nate

- Engem mióta dobnak? Hikk... Mióta dönt úgy egy nő, hogy nem tudja elviselni a velem járó zűrzavart? Hikk... Velem nem is jár zűrzavar a rohadt életbe már! - üvöltöttem kikelve magamból, és a kezem ügyében lévő vastagfalú üvegpoharat erővel neki vágtam a legközelebbi téglával mintázott, üres falszakasznak. Második otthonommá vált ez az aprócska kocsma, ugyanis lassan egy hete itt kezdem a napjaimat, és este kilenckor itt is fejezem be. Talán borzalmasan hangzik a dolog, de aki tisztában van az előzményekkel és az érzéseimmel, máris megért. Pontosan ezért nem lettem még kirakva innen, mert a főnök itt ül tőlem körülbelül egy karnyújtásnyira, na jó van az kettő is, hiszen egy nő őt is lapátra tette, mert nem volt elég nagy a micsodája. Tényleg, én ezt még soha nem kérdeztem meg Vivianatól. Lehet engem is azért hagyott el, mert nem tudtam kellőképpen kielégíteni? Pedig rám odalent még nem volt panasz. De lehet az évek engem is megcsonkítanak vasfogaikkal. Áh, nem kizárt. Viviana mindig is az a fajta nő volt, akit eszméletvesztésig lehetett szeretni, szószerint értendő eme kijelentésem. És valószínűleg nem kis részem volt abban, hogy sokszor ájultan feküdt mellettem az összegyűrt lepedőkön. 

Milyen problémákat okozhattam én neki, ami miatt nem bírná ezt még egyszer elviselni? Fogalmam nincs. Megmondtam neki, hogy nem akarok gyereket, nem fogom kényszeríteni, hogy szüljön nekem kölköket. Nem is tudta, hogy néha nem halálfaló gyűlésen voltam, az meg a másik, hogy most valószínűleg már nem mennék vissza gyilkolászni. Erre most Viviana elhagy, mert neki más pasi kell. Hát ne kelljen neki más pasi. Én lehetek az egyetlen férfi az életében. Csak tudnám, mit tegyek vele, hogy ezt ő is így lássa, hiszen egy hete azt sem tudom mit művel. Ki tudja nem-e állt le valami suhanccal, aki ebben a pillanatban okoz fájdalmat neki?! Én soha nem bántottam, na jó, ez azért túlzás, de csak addig voltam erőszakos, ameddig ő azt élvezte. És én tudom, hogy mindig élvezte... Hikk, már gondolatban is csuklok. Nem jó ez így, az alkohol elvizesíti a gondolataimat. 

Miután lenyugodtam visszakönyököltem a pultra és kiszórtam magam elé egy nagy adag sót, majd egy csíkos szívószál segítségével egy nevet kezdtem írni a fehér kristály tömegve: "VIVIM"

Nate

Azt hiszem jobb lesz, ha most inkább csendben maradok. Ugyis nekem van igazam. A lánya. Miért ne beszélhetett volna a fejével? Én megértem, hogy Lora egy kicsit hasonlított a nagyanyjaira, de annyira csak nem lehetett önfejű, hogy a saját anyját visszautasítsa. Nem számít, ez már régen volt. Most csak rá kell koncentrálnom. Hiszen, most neki bármennyire is nem tetszik, nincsenek itt a gyerekeink. Nem kell félre érteni. Nagyon szerettem Lorát és Chase-t is, de én soha nem voltam képes felnőni. Ugyan olyan gyerekes maradtam miután megszülettek. Ütnivaló apa vagyok. Éppen ezért, most hogy ismét élek és virulok, nem követek el olyan oltári nagy hibát, mint hogy teherbe ejtem Vivianat. Csak mi ketten leszünk. Örökké, egymásnak. 

Biccentettem Destinynek, hogy menjen ki, majd zsebredugtam kezeimet és hátamat hanyagul egy üres falszakasznak vetettem. Értetlenül ráncoltam össze szemöldökömet, ahogy idegesen járkálni kezdett a szoba közepén. A gondolkodás veszélyes dolog, főleg egy nő számára. De azért imádom, hogy ilyen bátor. 

- Halljuk, mire jutottál. Csak gyere már ide, annyira régen ölelhettelek magamhoz - suttogtam neki rekedtes hangon, majd derekát átölelve magamhoz húztam és két karommal átfontam felsőtestét. Imádtam a parfümét, amit még ennyi évszázad után is éreztem testén. Ajkamat nyakára tapasztottam és apró csókokkal halmoztam el puha bőrét. 

- Értem már miért akartál kettesben maradni velem - húztam kaján mosolyra ajkaimat, majd szembe fordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek. - Rossz kislány vagy... - mondtam csendesen, majd az ágyfelé hátráltam vele.  

Viviana

 - Tudod drágám, nem hinném, hogy még egyszer feláldoznám magam miattad. Még eg csomó mindent megtehettem volna… még Reina is túlélt. Bár már akkor is hisztirohamjai voltak ha belenézett  a tükörbe és naponta rohangászott Darrenhez vámpírvérért. Lehet, hogy nekem is azt kellett volna tennem… - ráncoltam össze elgondolkodva a szemöldököm. Ha követtem volna anyám példáját, esetleg kértem volna egy kis szívességet Darrentől vagy Damontól, akkor most nem itt tartanák.

 - Hát… lánya lett. Azt nem tudom, hogy lettek e még a picinek testvérei. De Chase annyira édes volt, mikor meglátta. Először nem akarta megfogni, mert félt, hogy leejti. – mosolyodtam el, de vidámságom nem tartott sokáig.

 - Te is nagyon jól tudod, hogy a mocskos halálfalóid soha nem hallgattak rám. Azután pedig, hogy téged megöltek, én következtem volna. De aztán meggondolták magukat, hiszen ha megölnek, akkor Lorát nem tudták volna maguk közé venni. Chaset pedig nem hibáztathatod. Tudod neki volt némi felelősségérzete és nem akarta veszélybe sodorni a családját!- sziszegtem dühösen. Nem varrhatja az egészet a nyakamba! És főleg nem a fiaméba! Hiszen ő nem tehetett semmiről.  Alsó ajkaimat fogaim közé harapva húzódtam távolabb Natetől. Senki nem szeretné azt érezni, amit én akkor ott. Jobban fájt, hogy Lora képes volt belépni a halálfalók közé azután, amit az apjával tettek, mint a cruciatus. És tudom, hogy ha most előröl kezdenénk, minden megismétlődne. Annyi fájdalmat, amit átéltem addig, amíg Natel voltam, nem hiszem, hogy még egyszer el tudnám viselni. Hihetetlenül szerettem… szeretem, de nem akarok, még többet szenvedni.

Fel sem tűnt, hogy a vámpír azt magyarázza, hogy nem sok változott a 200 év alatt az egész iskolában, a tanárokat és a diákokat kivéve.

 - Destiny, megkérhetlek, hogy hagyj egyedül bennünket pár percre? – pillantottam fel komolyan. Pár másodpercig elgondolkodva bámult rám, aztán bólintott és kilépett a szobából. Én lassan felálltam az ágyról, majd kezemet tördelve sétálgatni kezdtem a szoba közepén.

 - Nézd… gondolkodtam. Mindenről. Kettőnkről… - kezdtem idegesen.

Nathaniel

- Lányok, ketten is elfértek itt nem? De ha még sem, akkor osztozkodhatunk. Valaki alhat velem - küldtem a két lány felé egy lehengerlő mosolyt, de láthatóan egyiküket sem hatotta meg különös képpen, ugyanis marták tovább egymást. 

- Na halljuk - mosolyodtam el kedvesen, majd kitűrtem egy tincset Vivi arcából és miközben mesélni kezdett végig száját néztem. - Én is így gondoltam - kacsintottam a lányra, majd végig húztam ujjamat lapos hasán, ahol a heg éktelenkedett. A szülés után, valahogy nem volt ennyire vékony. De úgy is imádtam. - Azért ez dukált. Nem is tudom mit csinálok, ha most kiderült volna, hogy miután megöltek te még egy másik férfi kezei közé veted magadat. Szerintem időutaztunk volna, és még a feját is leszedtem volna annak, aki akár csak egy kacér pillantást is vetett rád - morogtam, miközben összefontam magam előtt karjaimat. Szerintem a birtoklási vágyamból, soha nem fogok kinőni. 

- Chase-nek született gyereke? - hököltem vissza, de mikor elképzeltem fiamat egy kisbabával kezében, arcomra büszke mosoly csúszott. - És lánya vagy fia született? Nagyon remélem, valaki tovább vitte a Hemsworth nevet - húztam ki magam elégedetten, ahogy azonban Viviana tovább folytatta a szám is nyitva maradt.

- Most az utolsó mondatot előről... - akadt el a lélegzetem, és erősen megmarkoltam a méregzöld selyem ágyneműt. - Lora, nem volt soha, Halálfalónak való. És mi az, hogy nem tehettél semmit Viviana? Hagytad, hogy a lányomból kegyetlen gyilkost csináljanak? Chase-nek kellett volna átvennie a Halálfalók vezetését. Ezt neki is elmondtam, még évekkel azelőtt, hogy meghaltam. Erre komolyan Lorát, hagyták, hogy öldököljön? A rohadt életbe Viviana, a lányod, egy légynek sem tudott ártani... - járkáltam idegesen fel-alá és halántékomat masszíroztam két ujjammal. - Na jó, szépen lenyugszom, végülis. Már nincsenek gyerekeink ugye? És most csak magunkkal kell törődni. És holnaptól iskola. Ha iskola, akkor tanulás, kviddics. Destiny, mesélhetnél nekünk, történt-e valami változás az iskola rendszerében az utóbbi néhány évszázadban - szóltam a lánynak, majd én is visszültem az ágyra. 

Viviana

Szemöldököm a homlokom tetejére szaladt. A nagyanyja? Háhh… én alig éltem meg az első unokám születését…

 - Ó igen. Darrent személyesen is ismerem. Nem is értem anyám hogy tudott választani két olyan pasi közt, mint Damian és Darren. Egyébként is, az én anyám nem fetrengett senkivel, egyszerűen csak… nos, kihasználta a lehetőségeit. Ééés, ne hasonlítsd össze azzal amit a húgod csinál. – mondtam immár sokkal határozottabban. Voltak dolgok, nem is kevés, amiben nem, értettem egyet Reinával, de akkor se szerettem, ha valami sértő jelzőt aggatnak rá. Mégha talán van némi alapja is. – Damon pedig olyan aranyos egy gyerek volt… folyton Chasel marták egymást. – a mondat végére elhalkult a hangom, de azért mosolyogtam.

 - Hihetetlenül jó vagy. Ez pedig az én szobám, és az is marad.

 - Már megbocsáss, de ez már az ÉN szobám és te még véletlenül sem fogsz itt maradni! – szólalt meg a dühöngős kiscsaj.

 - Nem érdekel, hogy vámpír vagy, jobb lenne ha végre befognád azt a csinos kis szádat, mert ha kell én is tudok ám csúnya néni lenne. – álltam fel lassan az ágyról.

 - Ahogy elnézem nem is kell nagyon erőlködnöd hozzá. – vágott vissza. Ez hihetetlen… Hogy merészel… egyáltalán, hogy jutott eszébe. Jó, ő akarta.

 - Rendben, nem terveztem, hogy így lesz, de azt hiszem, megint a kezembe kell vennem az irányítást… - sziszegtem, miközben visszaültem az ágyra. Rohadt kis picsa… Nem tudom elhinni, hogy képes így visszaszólni. Egyáltalán milyen alapon esett nekem? Igazán jó lenne tudni. Bár, Zoe rokona, szóval mit várjon az ember… Keserű mosolyra húztam ajkaimat, Nate kérdését hallva. Közelebb másztam hozzá az ágyon, majd mesélni kezdtem.

 - Nos… két hétig. Mit gondoltál meddig fogom bírni azután, hogy megöltek téged? Akkor az a két hét is örökkévalóságnak tűnt az örökös fekete fátyol alatt. De… megoldottam. – elmosolyodtam, majd felhúztam a pólómat, hogy megmutassam a hasamon lévő rózsaszín heget, amit a tőr okozott.

 - Tudod, ahhoz, hogy öngyilkosságra folyamodj már nagyon el kell hogy boruljon az elméd… Hiszen egy épeszű ember nem akar kárt okozni magának. És hidd el, hogy mikor a jéghideg penge átszúrja a gyomrodat… az nem valami kellemes érzés… - nevettem fel sötéten, majd eltakartam a sebet.

 - Csak az utolsó pár napban voltam szörnyen rossz állapotban, így senki sem gondolhatta, hogy mire is készülök. Képzeld… még az unokánkat is láttam… annyira édes volt. Chase teljesen olyan arcot vágott, mint te, mikor meglátta a picit… - mosolyodtam el meghatottan.

- Ami pedig a pletykákat illeti… nem voltak. Szépen eltusoltak mindent. És végül Lorát ültették a helyedre. Nem tetszett kifejezetten az ötlet, de nem tudtam ellene mit tenni. Azon viszont mindenki megdöbbent, mikor megtaláltak a fürdőszobában a saját véremben fuldokolva… - dőltem végig az ágyon.

Nathaniel

Nagy önuralom kellett, hogy ne kövessem Vivit a paramán mögé. Valahogy jobban tetszett Viviana, amíg nem volt rajta semmi a taláromon kívül. Most meg az a farmer, meg a poló, hát soha nem szerettem, ha egy nő túl öltözött volt. De mivel most hárman voltunk a helyiségben, elfért rajta az a pár anyag darab. 

- Hát, ha egyszóban megfelel, akkor a nagyanyja - válaszoltam váll vonás kíséretében, majd felpattantam az ágyról, ahogy Viviananak száguldott egy fésű. Valahol megértettem Destinyt is, de Vivinek igaza volt. Mindenki tudja, hogy a húgom valóban az, aminek sokan nevezik. - Ne nevezd az ő jelentlétében ribancnak. Kérlek - suttogtam Viviana hajába, majd Destinyhez léptem és egy intő pillantást küldtem felé. Nem hiányzik, hogy a három perccel ezelőtt feltámasztott szerelmemet rögtön visszajuttassa a sírba. 

- Gondolom emlékszel Zoe egyik pasi jelöltjére, Darren Wellesre. Ő volt a vámpír, aki anyáddal is fetrengett egy időben. A lényeg, hogy Damon Welles lánya. Így lehet köze Zoehoz - magyaráztam gyorsan Viviananak. 

- Destiny, vegyél vissza, nem akarom, hogy bárkinek baja essen a ma este folyamán. Rendben? Én nem bántalak téged, te nem bántod Vivit - fordultam vissza rövid fenyegeteséem után Vivianahoz.

- Újra itt vagyunk a Mardekárban. És képzeld, visszakaptam a saját szobámat! Ráadásul, most teljesen egyedül alszom benne - nyaltam meg aljó ajkam, majd vetettem egy kihívó pillantást Vivianara. 

- Egyébként kíváncsi lennék, most mi a legfőbb vágyam, mert ha ez teljesült, már nem tudom mit szeretnék még. - Tudod melyik bájitallal tudtunk feléleszteni? Amelyikkel régen anyámék is ügyködtek. Élet Elixír ala Nathaniel Hemsworth. Egyébként fel kellene venned neked is anyád nevét. Nem lenne okos dolog, ha mindenki rájönne, hogy az egész iskolában a névrokonaink serlegei vannak kiállítva - mondtam vigyorogva.

- Mennyit éltél még utánam? Hm? Milyen hírek keringtek, miután meghaltam? Destiny, te mit hallottál, hogy haltam meg?

Viviana

Teljesen lefagyva hagytam, hogy Nate magához szorítson, aztán izgatottan magyarázni kezdjen. Összevont szemöldökkel pillantottam rá, miközben látszott, hogy ő most mennyire boldog. Nem gyakran láttam ilyennek. És most nem akartam elrontani az örömét. De a „nincsenek gyerekek” kijelentésére összerándult a gyomrom. Nem… tényleg nincsenek… hiszen már ők is meghaltak… és soha többet nem látom őket… Ajkamba kellett harapnom, hogy ne gyengüljek el a gondolatra. Gyengéden végigsimítottam arcélén, majd az eddig észre sem vett lány felé pillantottam. Aki nem nézett valami kedvesen rám. Körülbelül úgy, mintha legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánna. Lassan biccentettem felé, mire felhorkant és odalépett a szekrényéhez. Kirángatott belőle egy farmert és egy pólót és szabályosan hozzám vágta.

 - Kösz. – kaptam el őket a levegőben, majd elengedtem Natet és besétáltam a fasuma mögé. Nagyon lassan öltöztem, hiszen meg kellett emésztenem az előbb hallottakat. Újra itt. A Roxfortban, 200 év után. Mindenki nélkül, akit valaha szerettem. Jó, ez nem igaz, hiszen Nate itt van, de… Miért támasztottak fel? Hiszen már annyira megszoktam azt az örökös sötétségét?

 - Azt mondtad Zoe? Mi köze ennek a kiscsajnak a ribanc húgodhoz? – léptem ki a paraván mögül, majd ültem le az ágy egyik szélére. A következő, amit észleltem az az arcomnak csapódó kemény valami. Szám kissé elnyílt a döbbenettől, majd felemeltem a lábamtól a fekete fésűt. Lassan pillantottam fel a pár méterre álló lányra, aki összeszorított ajkakkal bámult rám.

 - Válogasd meg, hogy kit nevezel ribancnak. Főleg te! – sziszegte dühödten. Felvontam egyik szemöldökömet, majd Natere pillantottam.

Nathaniel

Várható volt a lány választása. Önelégülten belevigyorodtam csókunkba. És idáig is eljutottunk. Nem hittem volna, hogy még ő lesz, aki valósággal rám veti magát. De azért meg kell hagyni élveztem. Na, jó. Most akarom visszahozni Vivianat és mással csókolózok, akinek ráadásul még a csókja is tetszett. Nem, nem tetszett, csak rég voltam nővel. Így van. Miután elhúzódtam tőle, beleharapot az ajkamba. Felszisszentem, ahogy pár csepp vér szivárgott puha bőrömön. 

- Tudod, nem úgy szólt a bűbáj, hogy először nekünk is össze kell keverni a vérünket. Bőven elég, ha az östbe csepegtetjük nem egymás szájába - jegyeztem meg gunyorosan, majd bólintottam egyet és tenyeremet a forrásban lévő főzet fölé emeltem és hagytam, hogy pontosan három csepp vérem az átlátszó bájitalba hulljon. Egy nagy robbanás után, köhögve kapkodtam levegő után. Túl sok volt a szobában a füst, de még így is ki tudtam venni Viviana tökéletes testének meztelen körvonalát. Annyira régen láttam már, annyira régen ölelhettem már magamhoz. Most pedig itt van. Ismét Ő. És csak az enyém. Megint. Ahogy rám kapta ijedt pillantását, szélesen vigyorogva pattantam fel a földről, majd mellkasomhoz szorítottam. Feje fölött elnézve, tekintetemmel Destinyt kerestem. Ahogy megtaláltam egy hálás mosolyt küldtem felé, majd visszafordultam Vivianahoz.

- Hiányoztál - motyogtam hajába, majd lekaptam taláromat és ráterítettem. Még jó, hogy én soha nem tartoztam azon Mardekáros társaim közé, akik csak alsónadrágot hordtak talárjuk alatt. 

- Viviana, bemutatom Destiny Wellest. Destiny, te pedig már nagyon is jól ismered Viviana Nielt - mondtam enyhe szarkazmussal hangomban. 

- Vivi, ne ájulj el, két száz év után, ismét élünk. Azt sem tudom mit mondjak - vettem egy mély levegőt, hogy végre letudjak nyugodni, mert még mindig teljesen fel voltam pörögve Viviana látványától. - Engem Destiny élesztett fel. Köszönhetően Zoenak, aki egy rakat fényképet tárolt a szobájában. És visszahoztunk téged is. Hát nem fantasztikus? Újra kezdhetünk mindent Vivi! Nincsenek gyerekek, megint csak mi vagyunk ketten - fülig érő mosolyomat le sem lehett volna vakarni arcomról. - Élvezhetjük az életünket. Most nincsenek itt a többiek, de hidd el, Destiny egy személyben kiteszi a négy fős baráti társaságunkat - kacsintottam a másik lányra, majd elterültem az ágyon.  

Destiny&Viviana

Destiny

Tátott számmal bámultam Natere, mikor elkezdett nekem magyarázni arról, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszélek. Pár percig ütemesen kinyitottam, majd becsuktam a szám, mivel mindig akartam mondani valamit, de aztán meggondoltam magam. Végül sértődötten bevonultam az ágyamba és berántottam a baldachint.

Körülbelül húsz perccel később mikor a rothadt hal és a záptojás szaga terjengeni kezdett a szobában, kimásztam az ágyból és kitártam a hatalmas kétszárnyú ablakot. Aztán odasétáltam az üsthöz amiben valami vízszínű kotyvalék bugyogott és beleszagoltam. Nem hiányzott hozzá sok, hogy a főzetet a reggeli véradagommal bővítsem. Megráztam a fejem és hátrébb léptem, majd még mindig sértődötten fordultam Nate felé. Összefontam mellkasom előtt a karjaimat, miközben gyilkos pillantásokat lövelltem felé. A „kérhetsz bármit” mondatán azonban fennakadtam.

Körülbelül három centi van az arcunk között, szóval azt hiszem két választásom van. Tekintve, hogy vámpír vagyok, hiszen különben nem lenne kettő. De mégis van. Elgondolkodva pillantottam olykor az ajkara, aztán a nyakán hívogatóan kidagadó ütőérre. Hihetetlen nehéz egy döntés. Igazából mindkettő kéne, de azt nem lehet. Kérdem én, miért nem arra készítenek fel minket, hogy hogyan döntsünk ilyen helyzetekben ahelyett, hogy számmisztikát, mágiatörit és egyéb hasztalan marhaságokat tömnénk a fejünkbe?

Végül magabiztosan elmosolyodtam. Megragadtam a  srácot az ingénél fogva és magamhoz húztam. Pár másodpercig élveztem, ahogy ajkaink összetapadnak, aztán kieresztettem szemfogaimat és felsértettem vele alsó ajkát. Miután pár csepp vér a számba hullott eltoltam magamtól és hátrébb léptem. Nem kértem el tőle a kezében tartott tőrt, inkább szemfogaimmal egy apró vágást ejtettem a csuklómon.

 - Mehet? – vontam fel szemöldököm, majd mikor bólintott én is hagytam, hogy pár csepp vérem az üstbe csurogjon, aztán hátrébb léptem. A kondér alján egy apró örvény alakult ki, amit sziszegő hang követett. Aztán sok, sok füst és egy robbanás.

A portól tüsszögve tápászkodtam fel az ágyam mellől, ahova levetettem magam. A kitárt ablaknak hála a füst kezdett oszladozni. Az üst mellett pedig egy fekete valamibe öltözött női alak bontakozott ki. Pár másodpercig döbbenten bámultam, de nem léptem előre. A nő hosszú, sötétbarna tincsei lágyan omlottak csupasz karjaira és hátára. Azúrkék szemeivel hitetlenkedve pillantott végig a szobán.

Viviana

Az egyik percben még halálos csönd és egy rohadt nagy feketeség vett körül, aztán olyan érzésem támadt, mint ha valami szívni kezdett volna. Nem volt kifejezetten kellemes, azt had mondjam el. Aztán majdnem megvakultam a hirtelen világosságtól. Amint viszont kinyitottam a szemem, kiderült, hogy nincs is olyan világos csak nekem tűnt annak a hót sötétség miatt, amiben eltöltöttem egy „kis” időt. Olyan fura volt újra érezni a szagokat (amik most kifejezetten rosszak voltak), látni(a füstöt) és érezni, ahogy a hideg fuvallat végigsimít a bőrömön. Körbefordultam a szobában, de egy hatalmas állótükrön kívül nem sok látszott az egészből. Előre félve sétáltam a régebben kifejezetten kedvelt tárgy felé, majd pillantottam bele. Arra számítottam, hogy újra az ötvenes önmagam pillant majd vissza, így mikor az alig tizenhét éves Vivianával kellett szembenéznem, őszintén megdöbbentem. Mégis hol vagyok egyáltalán? És hogy kerültem ide? Hiszen én meghaltam! Emlékszem… túl jól emlékszem a fájdalomra, Chase ordítására és Lora rémült sikolyára… Megráztam a fejem, majd megfordultam, hogy újra felmérjem a környezetemet. Ez a szoba… ez… annyira ismerős…

 - Nate?! – sikoltottam fel döbbenten, mikor megpillantottam a földön ülőt.

Nathaniel

Végre a kezemben tartottam azt a receptet, amiről annak idején, senki nem mert beszélni. Kipróbálni meg aztán főleg nem. Azt már meg sem kell említenem, hogy anyám és Stefani Kuk is ennek a bájitalnak a kísérletezése közben vesztették életüket. Most pedig a jól bevált módszerekkel, valaki, aki értett egykor az ilyen csoda bájitalok kifejlesztéséhez, gondosan leírta, mit, hogyan kell tennem, hogy ne rontsam el. Nem mondanám, hogy jó voltam valaha is bájitaltanból. Sőt, imádtam felrobbantani órán partnereimet. Nem az én tantárgyam volt, azt meg kellett hagyni. A szívem mindig is a Sötét Varázslatokhoz húzott. Nem mindenféle méreg kifőzéséhez. De! Ezért van itt Destiny. És mivel vámpír vér csörgedez ereiben, még bele se halhat. Ergo, ő fogja ezt megfőzni. 

Mégegyszer végig szaladtam szememmel a hozzávalók listáján, amit sikeresen össze is tudtunk szedni az iskola szertáraiban. 

- Figyelek - mondtam félválról, majd visszafordultam az üsthöz, amit Destiny immáron harmadik alkalommal tolt vissza a szekrénye mellé. - Mond, mert látom ugysem nyugszol, amíg nem szentelek neked egy percet az életemből. Felvont szemöldökkel hallgattam végig kifakadását. 

- Destiny, ha majd egyszer te is szerelmes leszel, amit ebből az örjöngésedből letudok vonni, hogy még soha nem voltál, akkor meg fogsz érteni. Szerinted van értelme élni, ha az, akit az életednél jobban szeretsz nincs melletted? Megsúgom neked, hogy olyan mintha tőből levágták volna a karodat. És ezen nem segít gyógyszer, mert egészen addig fáj, amíg vissza nem kapod... és nem vagyok mazochista, hogy bármilyen fájdalmat is eltűrjek. Sem lelkit, sem testit. És ha te nem vagy hajlandó segíteni, még nekem is megér egy próbát, hogy megpróbáljam feléleszteni Vivianat. Akiben bármennyivel is több méltóság, báj, kecsesség lett volna mint benne. Nem érzékeled a ribanc fogalmát, kedves Destiny... - köptem megvetően a lánynak, majd immár új pálcámmal visszareptettem az üstöt, és elkezdtem készíteni a bájitalt. Csak fel ne robbanjak...

Fél óra telhetett el, mikor már csak két hozzávaló szükségeltetett hozzá. Egy nő és egy férfi három-három csepp vére, melyeket egyszerre kellett a színtelen oldatban elkeverni. Pálcám segítségével magamhoz hívtam egy tört, majd tenyeremen ejtettem egy apró vágást. Már csak Destiny kell. 

- Nem akartalak az előbb megbántani. Csak annyira szeretném viszontlátni. De neked örökké hálás leszek. Még senkinek nem köszönhettem ennyi mindent mint neked. Úra élhetek. Ez fantasztikus. Szeretném meghálálni... - suttogtam, majd kezemet tarkójára helyeztem és közelebb húztam magamhoz, hogy arcunk csak pár centire legyen egymástól. - Kérhetsz bármit, most teljesítem. 

Destiny

 - Gondoltam… - motyogtam halkan, majd elléptem a tükör elől. Felrántottam a földről a ponyvát és bűvös tárgyra dobtam, hogy ne is lássam többet azt a képet. Hiszen teljesen értelmetlen. Visszaküldeni se fogom tudni, tehát megint végigéli az életét, aztán meghal. Én meg végignézem.

 - Ahhoz neked semmi közöd…

Karba tett kézzel álltam a sráccal szemben, miközben szúrós pillantásokat lövelltem felé.

 - Nem! Szó se lehet róla! Mivan akkor, ha felrobbantod a szobámat?! Tudod te mennyi időmbe és energiámba telt kibalhézni azt, hogy ne legyen szobatársam?! És egyébként is, elég nekem egy 150 éves hulla, nem kérek kettőt! Főleg nem akkor, ha a másik egy hisztis, öntelt kurva! – hadonásztam ingerülten, miközben visszaráncigáltam az ónüstöt a sarokba a szoba közepéről.

 - És az se zavarjon, hogy tele van az iskola a képeitekkel, meg a serlegek a neveitekkel. Miért nem elég neked az, hogy egyedül élsz?! Nem tudnád élvezni, csak egy kicsit is, azt, ami van?! – mivel még mindig nem volt hajlandó rám figyelni, csak izgatottan rohangászott a bájital hozzávalókkal a kezében, felkaptam az ágyamról egy párnát és hozzávágtam.

 - Figyelnél egy kicsit?! Nem fogsz feltámasztani semmiféle félholt ribancot! Elég nekem, hogy téged kell pesztrálnom. – sziszegtem dühösen.  Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja, Miért nem képes megelégedni azzal, ami van? Aby elzárta azt az istenverte könyvet, hogy senki senkit ne tudjon feltámasztani. Erre ez szedett valahonnan valami szar receptet. De, hogy honnan azt nagyon szeretném tudni. Mert, hogy eredetileg nem volt ott apám farmerében az fix. Igazából már azt sem tudom  miért is vagyok ennyire dühös. Az egy dolog, hogy nem akarok még több felelőséget, mert biztos vagyok benne, hogy apám ezt is az én számlámra írná, de az is igaz, hogy semmi kedvem egy levegőt szívni azzal a nőszeméllyel, aki így felpörgeti Nathaniel Hemsworthot. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Zoe tökéletes leírást adott róla. Pedig nem mindig szavahihető. De ő mondta a legrosszabbakat erről a nőről, tehát neki fogok hinni és kész…

Nathaniel

Miután sikerült kipakolnom a hatalmas bőröndömből cuccaim nagyrészét, eldőltem az ágyamon, fejemet pedig  Destiny lábára helyeztem. 

- Mondták már, hogy csontosak a combjaid? Ezeken hogy lehet kényelmesen feküdni? - kérdeztem vigyorogva, miközben megpaskoltam a combját. - Ezen mindenképp javítanunk kell. 

- Hallottam már róla, és körülbelül 190 évvel ezelőtt, még bele is néztem. Felőlem mehetünk - mondtam pökhendin, majd én is felpattantam az ágyról. Nem voltak kétségeim affelől, hogy mit fogok látni a tükörben. Hiszen legbelül is nagyon jól tudtam, hogy mi az, amit a legjobban szeretnék. Ehhez pedig nem szükséges egy több évezrede összekovácsolt tükör, ami ugyan azt tudja megmutatni, mint amit én szeretnék. De amit én szeretnék, az már soha többé nem válhat valóra. Abigail ugyanis elzárta a könyvet. Így aztán nem lehet, hogy bárkit is feltámasszunk. Bele kell nyugodnom, és örülnöm, hogy egyáltalán én itt lehetek. Szapora léptekkel követtem Destinyt, miközben bementünk egy üres tanterembe, ahol csak egy régi, kovácsoltvas tükör ácsorgott magányosan. 

Megvártam amíg, Destiny a tükörhöz sétál, majd ökölbe szorítottam kezemet és mögé léptem. A várt kép jelent meg előttem. Viviana szorosan bújik hozzám és fejét mellkasomra hajtja. Igen, pontosan így képzeltem el a jelenetet. Pár percig még némán figyeltem ahogy lehunyja szemeit, és egyenletesen szuszog. Beleéltem magam a helyzetbe, epekedve néztem végig a lányon. Elképzeltem ahogy végig simítok a testén, de ahogy a tükörben is megindult volna kezem, valami másra lettem figyelmes. Viviana keze farmerom hátsó zsebéhez siklott, majd egy megsárgult pergamen lapot csúsztatott bele. Ebben a percben meghallottam Destiny hangját, így csak gondolatban megráztam fejem. 

- Őt - húztam kesernyés mosolyra ajkamat. - Vivianat. 

- És te? Mik a legmerészebb álmaid? - kérdeztem kajánul vigyorogva, és talárom alá csúsztattam kezemet, majd nadrágom hátsó zsebébe nyúltam, ahol meg találtam a cetlit. Szám enyhén szétnyílt a csodálkozástól, majd előhúztam a papírt és tenyerembe gyűrtem. Ahogy a tükörbe néztem, képmásom éppen vadul csókolta Vivianat. Még nem mertem elolvasni a papírt, de csak remélni mertem, hogy valami útmutatás van rajta...

Destiny

 - Ez nem volt vicces. Dawson már így sem szimpatizál velem túlzottan, ezután meg pláne… - motyogtam Nate újdonsült ágyán ülve, miközben ő elégedetten hajigálta be a ruháit a gardróbba. Az övé lesz az egész hetes szoba, mivel a többieket rövid úton kilakoltattam. Nem is értem, hogy miért segítek ennek az idiótának… Már réges rég itt kellett volna hagynom, hogy oldja meg egyedül a problémáit. De neeeem, mert nekem mindig valami tök értelmetlen dolgot kell csinálnom. Miért is ne bonyolítsam a saját életemet? Tök jó, dolog, nem? Hát nem.  Nekem annyira már nem jön be…

 - Akartam már kérdezni… találkoztál már Adavis tükrével? – kérdeztem, miközben felálltam az ágyról és lesöpörtem egy nem létező porszemet halványkék selyemblúzomról.

 - Tavaly találtam meg. Kíváncsi vagyok ugyanazt mutatja e most is, amit utoljára. – amit erősen kétlek, mivel Nate itt van. Szóval, jó lenne megtudni, mire vágyom most legjobban.

Elindultam a sötét folyosókon, miközben próbáltam előásni emlékezem legmélyéről, hogy melyik nem használt teremben is volt az a tükör. Fura egy tárgy az. Nem is biztos, hogy az igazat mutatja. Az meg végképp idegesítő, hogy nem tudom, mit lát benne a másik. Csak, ha elmondja. Ami általában nem túl valószínű. Mindenki szereti megtartani magának a legmélyebb vágyait. Én se repesnék az örömtől, ha kitudódna, hogy mit láttam.

Résnyire nyitottam az egyik ajtót, majd óvatosan beléptem rajta. Az tömény por miatt kénytelen voltam az arcom elé kapni a kezem, nehogy hangosan tüsszentsem el magam. Az oké, hogy prefektus vagyok, de nem biztos, hogy díjaznák, hogy az éjszaka közepén Adavis tükrét birizgálom, amiről elvileg nem is szabadna tudnom.  Se gond…

Odasétáltam a tükör elé, majd kicsit félve pillantottam tükörképemre. Keserű mosolyra húztam ajkaimat, mikor megláttam az lejátszódó apró jelnetet. Nem változott túl sokat.

 - Mit látsz? – kérdeztem a mellettem állótól, rá se nézve.

Nate

- Ne húzz már - nyafogtam, és lehámoztam csuklómról vékony ujjait. A hetes szoba, az az én szobám. - Te, Destiny egyébként, csak úgy tájékoztatásul közlöm veled, hogy ha nem sikerül kiköltöztetnünk a szoba lakóit, egy szobában fogunk aludni, ugyanis nem osztozkodom mással ágyon. Egyenlőre - mondtam elégedetten vigyorogva. Remélhetőleg, ez meghatotta prefektus asszonyságot, és még véletlenül sem bólint rá az eszement ötletemre, mert egy egy és fél személyes ágyon, nem fér el túl kényelmesen két személy. Főleg, ha elvárja, hogy húsz centis hely legyen közöttünk. 

- Mert kik vannak bent? - kérdeztem érdeklőn vigyorogva, és megtorpantam. - Menjünk vissza. Akiktől ennyire tartassz, azok csak jófej emberek lehetnek. Muszáj megismernem őket. - Nem is kellett tovább várnom, ebben a pillanatban kitárult régen látott hálószobám ajtaja. 

- Hello gyerekek - intettem nekik, majd figyeltem ahogy Destiny elbújik a hátam mögé. Na, most komolyan, mit kell félni három ekkora vadbaromtól. Nagyvalószínűséggel évfolyamtársaink lesznek. Nem baj, ha már az első napon kivívom mások ellenszenvét. Főleg, ha az illető férfiból van. 

- Ja, Ő Welles. Én meg... - Na, Hemsworth mégsem lehetek. - Goldwin - Miért is ne. - Nathaniel Goldwin vagyok - nyújtottam kezet a három srácnak, majd Destinyt megam mellé húztam és karomat átfontam a vállán. 

- És azért jöttünk, hogy szóljunk, az igazgató úgy határozott, más szobában fogtok aludni ezentúl. Még hozzá, Welles fog titeket elkísérni az új lakosztályotokba. Most pedig menjetek és pakoljatok össze, mert ezt a szobát másnak adták. - Nem voltam benne biztos, hogy ezek most tényleg azt is fogják tenni, amit mondtam, így inkább közelebb húztam magamhoz Destinyt és arcomat a hajába fúrtam és halkan suttogtam szavakat a fülébe. - Te Destiny, te tudod befolyásolni az emberek döntéseit. Megtehetnéd. Párszor láttam, ahogy Zoe csinálja. Csak vegyél egy mély levegőt, nyugodj le, és tudod úgy kitágítod a pupilládat és ügyesen elgagyorászod nekik a tündéri kis száddal, hogy vonszolják át magukat máshova. Na hajrá - fejeztem be rekedtesen, majd leengedtem kezemet és egy kicsit hátrébb léptem. Csak tudnám az a középső balfácán miért bámulja így Destinyt, akinek úgy remegnek a lábai, mintha nádszálakból lennének. 

Destiny

Soha többet. Soha. Soha többet nem utazom egy kabinban Natel. Órákon keresztül kellett hallgatnom az öntelt fecsegését arról, hogy milyen volt a Roxfort akkor, mikor még ő járt oda. Nem is értem miért hagy ez engem hidegen…

Aztán az évnyitó vacsora még rosszabb volt. A hülye libák egész idő alatt arról faggattak, hogy ki az ott mellettem.

Most meg az elsőévesek itt koslatnak utánam és mindjárt kiszárad a szám, annyit beszéltem már. Tényleg röhejes, hogy kineveztek prefektusnak. Nem is akartam az lenni.

 - Balra találjátok a fiúk, jobbra pedig a lányok hálótermeit. A csomagjaitok már az ágyaitok mellett várnak benneteket. Holnap reggel fél kilenckor kezdődnek az első óráitok, a reggelit előtte ejthetitek meg. Ha bármi kérdésetek lenne, nyugodtan szóljatok nekem vagy Perkinsnek. – intettem prefektus társam felé, aki szokásához híven a kanapén fetrengett és hangosan csámcsogott a rágóján. Megvártam, amíg minden háztársam elindul a saját hálóterme felé, aztán én is megindultam már rég áhított smaragdzöld ágyneműs ágyam felé, mikor meghallottam Nate hisztis hangját. Kelletlenül elfintorodtam, majd feltrappoltam hozzá a fiúk folyosójára.

 - Mivan? – csattantam fel. Erre a napra már nagyon elegem volt belőle. Csak az ágyamra vágyok és, hogy mindenki hagyjon békén. Lefárasztották az agyamat ma. Kezdve apámmal, aki hajnali négykor felébresztett, hogy arról papoljon nekem, hogy 20 méternél egy lépéssel sem mehetek közelebb Natehez. Jó vicc. Unottan pillantottam az ajtóra ami előtt ácsorogtunk. Hatalmasra tágultak a szemeim, majd megráztam a fejem.

 - Nem. Válassz magadnak más helyet. Én ide be nem teszem a lábam. – megkocogtattam a névtámlát, majd karba font kézzel néztem az előttem álló srácra. Naná, hogy pont a legproblémásabb helyet találja meg magának. Miért is tenné könnyebbé nekem? De teljesen mindegy, mert ide aztán nem fog bemenni.

 - Tehát, szépen elhúzunk az ajtójuk elől, mielőtt ki találnak jönni onnan és nekem végem. Érted?! Tünés! – elkezdtem lökdösni a srácot a folyosó másik vége felé, mikor kinyílt az ajtó. Ó, hogy azt a jó büdös…! Villámgyorsan ugrottam be Nate háta mögé és csak a válla mögött mertem kikukucskálni az ajtóban álló srácra.

 - Welles? – szinte keresztülnézett Naten. Hatalmasat nyeltem, majd szégyenlősen elmosolyodtam és kinyögtem egy „Sziá”-t. Anyukám a mennyben, most ments meg innen! Ha jól emlékszem, még mindig nem vagyok a kedvence. Megköszörültem a torkom, majd megragadtam Nate karját és elkezdtem rángatni.

 - Bocsi, hogy hangoskodtunk,már itt sem vagyunk. – csipogtam 3 oktávval magasabb hangon. – Gyere már! – sziszegtem Natenek.

Nate

Egészen könnyen megúsztam az első találkozómat, Damonnal. Valahogy másra számítottam. Egész másra... Persze, nem mintha nem örülnék, az életemnek. Így pár órán belül viszont láthatom szeretett Roxfortomat. A diákok általában utálnak visszatérni iskolájukba. Én nem tartozom közéjük, hiszen már rég visszavágytam második otthonomba. Amit talán sajnálok, hogy nem a régi társasággal térhetek vissza. De hát, nem lehetek telhetetlen, örülnöm kellene, hogy legalább én visszamehetek. És ha már itt tartunk, lesz társaságom. Destinyt fogom szórakoztatni, hónapokig. Neki pedig kötelessége eltűrni, hiszen Abigail, a gondjaira bízott, én pedig előszeretettel fogok ezzel visszaélni. Mardekárosan tökéletes életem lesz a Roxfortban. Nincs is más ház, ahova egy vérbeli gyilkos kerülhetne. Még szerencse, hogy Viviana nem hallja ezen könnyed kijelentésemet. Soha nem díjazta, hogy sportot űzök az emberek fejének lekaszabolásából. Pedig élveztem. Vámpír néninek elfelejtettem megköszönni, hogy életben hagyott. De nem is baj, ez így természetes. Csak nem lehetnek annyira hidegvérű gyilkosok, hogy feleslegesen ontsák ki egyes személyek életét. És Destiny megmondta: kár lenne a fincsi véremért. Nem csak kívülről, de még belülről is tökéletes vagyok. Pedig hányan emlegették, hogy a szép külső romlott külsőt takar. Ezt nektek. 

Na, de most az a lényeg, hogy hatalmas bőröndömet magam után reptetve haladok végig az iskola folyosóján. Azt már észre se veszem, hogy egy zavaró tényező baktat mellettem, akinek már pontosan húsz perc, negyvennégy, negyvenöt, negyvenhat... másodperce be se áll a szája. És a legszarabb az egészben, hogy nem is nekem löki az idétlen favicceit, meg a monoton hülyeségeit erről a kőtömbről. Na jó, az iskolát nem bántjuk. Remélhetőleg még sokáig fog állni ez a kőtömb. Szóval, már csak ötvenkilenc lépcső választ el szeretett klubhelyiségemtől, de ezzel a törpe nyájjal a hátam mögött, meg természetesen magam előtt, még lépésben sem lehet haladni, mert félnek, hogy a pici bokácskájuk kitörik, ha a csúszós lépcsőfokok szélére merészkednek lépni. Miért nem lehetne, hogy én most itt az összes előttem toporgó nyomorékot lelököm? Ja emlékszem. Mert akkor Destiny a három másodperces tettem miatt három órán keresztül szajkózná, hogy nem ismerem azokat a szavakat, hogy türelem, tolerancia, meg hasonlók.

- Azt hittem, hogy még megvárjuk a varázslók következő háborúját, mielőtt belépünk - jegyeztem meg szarkasztikusan, majd szemforgatva utat törtem magamnak a diák seregben és mielőtt még Destiny elmondta volna, hogy merre vannak a lány és fiú hálók, elindultam a bal lépcsőn felfelé. Szerencsére még mindig nem jutott senkinek átköltöztetni a lányok részlegét erre az oldalra, így nem tudtam eltéveszteni az irányt. Megkerestem a hetes szobát, de hatalmas csalódás ült ki arcomra, mikor megláttam, hogy az ezüst táblácskába már nem az én nevem volt írva, se Sebastiané, se Brendoné nem díszelgett már rajta cikornyás betűkkel. Én akkor is ebben a szobában fogok aludni, még akkor is, ha párbajoznom kell a lakókkal. Nem mintha annyira félnem kellene, hiszen nonverbális átkokkal is leterítenék egyszerre tízet. De ezt nem fogom kipróbálni. Még nem. De ezt a szobát akkor is én fogom megkapni. 

- Destinyyyyyy - kiabáltam el magam, miközben bőröndömet leejtettem pontosan az ajtó küszöbére. Nincs az a varázsló vagy boszorkány, aki engem innen eltántoríthatna. Ja igen, és pálcát is szereztem. Teljesen ugyan olyan, mint a régi. Hozzám illően maga a tökéletesség. Na, végre ide tudott érni.

- Én ebben a szobában fogok lakni. Intézd el nekem - jelentettem ki parancsolóan. - Hiszti vagy nem hiszti, én ragaszkodom ehhez a szobához. Nem fogok másnak az ágyában aludni. Hiszen itt van az én ágyam, amihez annyi mámoros éjszaka emléke kötődik - mondtam egy kaján vigyor kíséretében, de rögtön utána arcvonásaim elkomorultak. 

- Szóval, mi lenne, ha megbeszélnéd a bent lakó csődtömegekkel, hogy vonszolják át a hatalmas hátsófelüket egy másik szobába. Az sem érdekel, ha éppen maga Merlin lakik odabent. Értve?         

Destiny

Azt hittem belerúgok egyet Natebe, mikor még közelebb lépett. Én elhiszem, hogy be van fosva, de nem veszi észre, hogy sokkal nagyobb biztonságban van, ha úgy csinál, mintha még a nevemet se tudná?! Pillantásom anyámra siklott, aki úgy vigyorgott, mint aki be van szívva.  Na, hát ez se normális. Folyamatosan azt szajkózza, hogy szerezzek már valami pasit, mert még ferdehajlamúnak néznek… Jézus… Nagyon nyeltem, majd félve pillantottam Damonra, akinek megállt a kezében a villa. Látszott a szemén, hogy még nem teljesen fogta fel a helyzetet, de azért nagyon igyekszik. Aztán szinte látható volt az arcán a felismerés. Arcvonásai megkeményedtek, lassan letette a villát az asztalra, aztán lehunyta a szemeit. Gondolom remélte, hogy csak rosszat álmodik. De mikor újra felpillantott és észrevette, hogy Nate még mindig veszélyes közelségben áll hozzám, acélkék szemei vörösbe váltottak. Rémülten hátráltam egyet, majd segélykérően pillantottam az asztal végén ülő Abigailre. Aztán kénytelen voltam tekintetemet az asztal másik vége felé kapni ahonnan esztelen vihogás hallatszott. Még feleszmélni se volt időm, mikor Hope és Harmony már szinte felfalták Natet.

 - Hoztál reggelit nővérkém? – kérdezte csillogó szemmel Hope. Ő a szelídebb a húgaim közül. Általában csak egyetért Harmony szélsőségeivel.

 - És milyen fincsi… - nyalta meg a száját Harmony, miközben végigsimított a megdöbbent Nate arcélén. Automatikusan löktem félre a kezét, mire összeszűkült szemmel nézett rám. – Mikor lettél ilyen önző? – sziszegte, miközben kieresztette szemfogait és a srác nyakához hajolt. Nem csodálom, hogy Nate megdermedt és meg se mozdult. Ez általános reakció. Az én agyam viszont elborult, mikor megláttam, hogy Harmony szemfoga megkarcolja a bőrét. Már épp indultam, hogy meggyilkoljam a saját húgomat, de valaki megelőzött.

 - Harmony, ülj vissza! – apám hangja olyan jegesen hasított végig a szobán, hogy rémülten összerezzentem. Harmony pedig kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett. Félve pillantottam Damonra, aki még mindig a helyén ült, de mereven bámult ránk.

 - Én… - kezdtem remegő hangon, de megint a szavamba vágtak.

 - Damon, ne dühöngj, az én hibám. Lapozgattam a könyvben és véletlenül hangosan olvastam fel az egyik igét, és Nathaniel járt az eszemben, szóval az a helyzet, hogy feltámasztottam a srácot és megkértem Destinyt, hogy figyeljen rá egy ideig. – darálta le egyszerre. Döbbenten bámultam rá. Tényleg… hazudott apámnak, csak hogy megvédjen? Akkor is, ha nem tudja a részleteket? Kis híján hálás mosoly kúszott ajkaimra, de még időben visszafogtam magam. Damon nem épp kedvesen méregette Abyt, aztán felsóhajtott és Natere pillantott.

 - Miért pont Destiny közelébe? – fintorodott el végül. Nem fogunk meghalni! Nem lesz semmi! Imáádoom Abigaiiilt! Imádooom! – Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte Abytől, de közben Nate felé küldött ellenséges pillantásokat.

 - Hát… mivel nem igazán lehet visszaküldeni, úgy gondoltuk Abyval, hogy visszajöhetne velem a Roxfortba… - szólaltam meg bizonytalanul. Damon szeme veszélyesen megvillant, majd pár másodpercig méregetett bennünket, aztán a kezemre csúszott a pillantása, amivel kétségbeesetten markolásztam Nate ingujját.

 - Ha nem tartasz tőle minimum 3 méter távolságot, nem hinném, hogy megéri a Roxfortot. – morogta fenyegtően, mire gyorsan arrébb léptem a sráctól. Aby vidáman tapsolt egyet, majd odaugrándozott hozzánk és kilökdösött minket az ebédlőből. A hallban viszont elkomorult.

 - Remélem mindketten tisztában vagytok vele, hogy nagyon sokkal tartoztok nekem… - sziszegte bosszúsan, majd visszalibegett a többiekhez. A pár percnyi döbbent csendben még hallottam apám nyafogását „Láttad, hogy hozzáért?! Biztos, hogy nem ölhetem meg Kiara?!”, aztán megkönnyebbülten sikítva vetettem magam a srác nyakába.

 - Sikerüüült!

Nate

- A halálomra vagy kíváncsi? Hát az úgy volt... egy gyönyörű, félhomályban úszó, tágas, gyertyákkal megvilágított szobának a közepén egy hatalmas francia ágyon, selyem ágyneműk között lelt rám halálom. Legalább huszonnégy nő volt ott. És mindegyik csak engem akart. Aztán végülis halálra kényeztettek - jegyeztem meg gúnyosan. Egy percig még el is képzeltem, de aztán gondolatban fejbe vágtam magam és minden perverz fantáziától mentes gondolataim, visszakanyarodtak az ebédlő helyiségre, ahova lassan lépdeltünk Destinyel. Izzadt tenyeremet farmerom zsebébe rejtettem. Pálca nélkül még megvédeni sem tudom magam, és úgy fogok eldőlni a márványpadlón, mint egy darab kiszáradt fa. Hát, nem valami nekem való kivégzés. - Viccen kívül, a saját halálfalóim lázadtak fel, és a halálos átokkal végeztek velem. Talán ötvenéves sem lehettem - vontam meg hanyagul vállamat, majd ahogy megláttam Damont, ahogy kinézett az ebédlő ajtaján a szavak torkomra forrtak.
- Be kell vallanom valamit... - nyeltem egyet, majd kétségbeesetten Destinyre néztem. - Én félek a haláltól. Tizenhét évesen még nem voltam Halálfaló vezér, és nem voltam annyira bátor sem. Mi lenne, ha csak egyedül mennél be oda - Na, most rosszabb vagyok, mint egy hisztis kurva. Erőt kellene vennem magamon és büszkén viselkedni. Nem látszhatok gyengének. Az nem rám vall. Ahogy beléptünk a terembe, ahol legalább öt vámpír ült, ledermedtem. Most még én is képes voltam leolvasni az arcokról érzelmeket. Az a döbbenet, ami kiült némelyek arcára, szinte ijesztő volt. Annak azonban kifejezetten örültem, hogy Damon még nem fogta fel, hogy a lánya nem egyedül érkezett. Kiara szája viszont fülig ért és úgy kulcsolta össze ujjait, mint mikor a tizenéves lányok egymás tudtára adják, hogy szorítanak nekik, hogy sikerüljön meghódítani a kiszemelt férfi áldozatot. Legalább egy valaki, aki nem úgy nézett rám, mintha zöld bőr borítana, keresztbe szélesebb lennék mint függőlegesen, és csupán egy szemem lenne.
- Jó reggelt mindenkinek - köszöntem és észrevétlenül közelebb léptem Destinyhez. - Most még kifuthatunk ám - biztattam a lányt, de ekkor szembe találtam magam Damonnal. Arcizmaim megfeszültek és amennyire csak tudtam, magabiztosan kihúztam magam.

Destiny

Az írósztalaom fiókjában kotorászva próbáltam húzni az időt, amíg találkoznom kell a valószínűleg az ebédlőben ülő apámmal. Meg a hülye húgaimmal, akik ott fognak helyeselni minden egyes tőmondatra, amivel engem gyaláznak. Alig várom…

 - Ja. Kész. –sóhajtottam gondterhelten, majd felálltam a székről.

 - Remélem, tudod, hogy ritka nagy hülyeségeket beszélsz. Egyébként meg ne rángass már, tudok magamtól is menni. – húztam ki kezem a szorításából, majd a lehető leglassabban vánszorogtam le a lépcsőn a srác után. Mond, hogy anyám ott van, léci, léci, léci, léci… Akkor talán megúszom egy fél órás ordibálással. Persze Natet nem tudja megmenteni a biztos haláltól, de ez most lényegtelen. De kis önző vagyok. Így kell ezt. – Nem akarod megengedni nekem, hogy megkóstoljam a véredet? – biggyesztettem le alsó ajkam játszott szomorúsággal. A konyhából kihalasztott Harmony idegesítően behízelgő hangja, majd kicsit késve Hopé is. Aztán Abigail is beszélni kezdett. Basszus… basszus, basszus, basszus! Ő is agyon fog verni, ha megtudja, hogy az ő könyvét használtam. Persze nem szándékosan, de akkor is. Ez borzalmas. Hogy kerülhettem pont én ilyen helyzetbe? Egyébként meg… feltámaszthattam volna valaki olyat is, aki esetleg a hasznomra válik és nem nyírják ki. Megint. Tényleg, meg kéne kérdeztem tőle, hogy pontosan hogy is halt meg! Bár lehet, bunkóság lenne… Nem baj, kíváncsi vagyok…

 - Nem rövidítik sehogy és főleg nem te. – morogtam bosszúsan, majd egy unott oldalpillantást vetettem rá. – Nem kell neked mosdó. Úgyis meghalsz öt percen belül. De azt mond el szépen, hogy hogy is haltál meg először. – álltam meg a hall közepén.

 - Destiny miért ácsorogsz odakint? – hallottam meg apám reggelente még egy cseppet kómás hangját kiszűrődni az ebédlőből. Kiszáradt a torkom, a tenyerem izzadni kezdett és rémültem rágcsálni kezdtem a szám szélét.

 - Mindjárt megyek… - krágoktam, aztán nagyot nyelve magam után húzva Natet, elindultam a többiek felé. Szégyenlősen mosolyogva dugtam ki a fejem a fal mögül, mire Damon felvonta egyik szemöldökét. Mekkora mázli hogy reggelente olyan álmos, hogy nem vesz észre semmit. Így mikor lehajtotta a fejét, hogy megkenjen egy pirítóst, gyorsan beugrottam a szobába magam után rántva a srácot is. Láttam, ahogy Aby a szája elé kapja a kezét, a húgaim megállnak a rágás közben, anyám szeme pedig kikerekedik, Damon pedig lassan felemeli a fejét…

Nate

Kikészülök ettől a csajtól. Most ezt tényleg nem érdekli, hogy engem valószínűleg fél órán belül visszaküldenek a szűkös, fekete és büdös koporsómba, vagy csak makacs és belegebedne, ha azt mondaná, nélküled szürkék lennének a napjaim? Na jó, ilyet még álmomban sem tudnék elképzelni. Alig ismer negyvennyolc órája. Ennyi idő alatt nem tudtam kellőképpen belopni magam a fagyos kis szívébe. Ami azt illeti, inába szállt a bátorságom. Én nem akarok meghalni. És nem is fogok. Ha minden igaz, tudok hopponállni. Ha nem is innen, de az udvarról, már egész biztosan. Destiny elmeséli apucinak, ami történt, én pedig lelépek. Miért kellene hagynom, hogy Damon kinyírjon? Engem különben sem lehet olyan egyszerűen eltenni lábalól. 

- Készen vagy már? - félreértés ne essék, nem azért siettetem Destinyt, hogy minél gyorsabban leérjünk a nappaliba, ahol még talán nincs ott az idegbeteg apa jelölt, csak éppen fel kell mérnem az esélyeimet, hol tudok megszokni. Hogy ez mennyire mardekáros szokás...

- Ettől a túl sok izgalomtól megnő a vércukor szintem és lehet, hogy már nem fog annyira ízleni a vérem. De ezt nem próbáljuk ki. Na gyerünk - ragadtam kézen a lányt, majd vettem egy mély levegőt és szapora léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn, húzva magammal Destinyt. 

- Egyébként most, hogy még van körülbelül negyed óra az életemből, elmondhatnád, hogy is becézik a Destinyt? Nem akarok tudatlanul meghalni - kacsintottam rá, majd a földszintre érve észrevétlenül szétnéztem, hol lehet a bejárati ajtó. A méretes ajtót nehéz lett volna nem észrevenni, de az árnyékokból ítélve azonban vannak őrök is. Na, ez veszett ügy. Az ajtót jobb lesz, ha elfelejtem. Erről jut eszembe...

- Destiny, mosdóba kell mennem. - Csak remélni tudtam, hogy a földszinten van mosdó, és annak a helyiségnek még ablaka is van. - Megmutatnád, melyik ajtó is rejti a mosdót? - pislogtam rá ártatlanul és egyik lábamról a másikra álltam, hogy még hitelesebben tudjam előadni magam. Csak válaszoljon már... Nem akarom, hogy Damon ideérjen.